MŰKRITIKAI SAJTÓ SZEMELVÉNYEK, INTERJÚK, MEGNYITÓ SZÖVEGEK

1982-2017

„… Többnyire nagyméretű festményei olajtechnikával vagy olaj-akril vegyes technikával, vászonra készülnek. Művei meghatározatlan térben lebegő, elmosódó alakzatok, elő- és eltűnő objektumok, élőlény reminiszcenciák és folyamatok jegyzetei.1983-1985 között készült absztrakt expresszionista képeit „lebegő objektumoknak” nevezi ( Magnetic Fields 02, 1983 ), 1990-ig főként kék-fekete figuratív utalásokkal átszőtt neoexpresszionista ( Noli me tangere, 1987 ), 1990 és 1994 között sárga-narancs, 1998-ig monokróm vörös „pentimentó” képeket fest (Vadnyugati Story, 1992 ). Barlangfestmények, északi sziklarajzok formavilága által inspirált képi alakzatok bukkannak fel leletszerűen lazúros rétegekből építkező, az áttetsző homály és sejtetés hívószavak mentén értelmezhető képein. Az utóbbi évtizedben palettáját a sárga és vörös kromatika dominanciája jellemzi. A festészeten kívül az egyedi grafika (papírnyomat), és a komputeres elektrografika műfajokban is alkot …”

Markója Csilla művészettörténész (Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, 1999-2001 III. köt., 762 old.)

„ PIRANÉZŐ ” Szépművészeti Múzeum, 1994

„ … Az ókori győztes csaták vezéreinek tiszteletére emelt római emlékoszlop és diadalkapu tragikusan groteszk ellentéte Tuzson-Berczeli Péter vörös olajfestménye, az Ismeretlen hajléktalan emlékműve …”

Czére Andrea művészettörténész (Piranesi , Parafrázisok 19 old.)

Dunakeszi Polgár, Városi Magazin (2015 április, XVI évf. 4.sz. 7. old.)

"A termékeny, örökös kétely elengedhetetlen"

Alkotóként nem a díjak inspirálják, de a visszaigazolás örömével tölti el, ha észreveszik és elismerik a munkáját. A kortárs művészek között is az egyik legismertebb, aki számára a színek érzelmi élményt jelentenek. Nem éppen hagyományos beszélgetés Tuzson-Berczeli Péter festőművésszel.

Az alkotás folyamata Ön szerint önmagában egy tanulási folyamat, nincs készen kapott tudás. Hogyan jelenik meg ez a gondolatsor a művészetében?

Számomra lényeges a különbség az alkotás megszületéséhez vezető út és az alkotás között. Az ember a tanulmányai során megpróbál elsajátítani bizonyos nyelvrendszeri idiómákat, ezáltal megérti és érzi azt a közeget, amiben dolgozik. Én is meg tanultam azokat az eszközöket használni, melyek révén ki tudom fejezni magam. Az évek múlásával a tudáshalmaz leülepedik, és én például azzal szembesültem, hogy ez az egész egy végtelen perspektívába csúcsosodik ki, tehát töredékét tanuljuk meg az egésznek. Számomra az csak illúzió, hogy mindent meg tudunk tanulni, az alkotás egy folyamatos úton levést jelent.

Tipikusan az a kisgyerek volt, aki folyton rajzolt? Ki fedezte fel az önben rejlő tehetséget, hogyan tudott művésszé válni?

Meg kell, hogy mondjam, olyan különösen nem is tartottam magam tehetségesnek. A vásárhelyi művészeti iskolába hívtak be felvételizni, aminek kisgyerekként még nem éreztem a súlyát. Amikor édesanyám kézen fogva elvitt a marosvásárhelyi szecessziós kultúrpalotába a felvételire, őszinte döbbenettel néztem a freskókat; ilyeneket kell majd nekem is festenem? Ettől kezdve adott volt az irány számomra és soha nem is éreztem, hogy mást kéne tennem, mint festenem.

Érdekes ellentmondásokkal találkozik, aki elolvassa nyilatkozatait. Azt vallja, hogy minden kép egyfajta „tabula rasa”-val indul, de arra is sokszor utal, hogy érzelmekből, impressziókból táplálkozik az alkotói folyamat során. Hogy fér meg az impresszió és az összegzés egymás mellett?

Azért érzékelhető az ellentmondás, mert minden egyes képem egy nagy történet része. Az üres vászon előtt semmi privilégiumom nincs, teljesen mindegy, hogy előtte festettem e bármit is, vagy sem. Az is teljesen mindegy, hogy valaha fogok e még festeni egyetlen képet is. Minden képet a nulláról kell kezdeni és végig kell küzdeni. Az én esetemben az az illúzió nem igaz, ami a művészekről terjed sok estben, hogy vidám és bohém életet élnek és az egész művészi létük egy nagyon könnyed dolog lenne. Szerintem ez csak azoknak adatik meg, akik őstehetségek. Van egy olyan karakterű alkotói típus, és én ebbe tartozom, akinek meg kell küzdenie magával, az anyaggal és a gondolattal is. Erre gondolok elsősorban, amikor azt mondom, hogy újra és újra fel kell magam és a művet építenem a semmiből.

Ez azt is jelenti adott esetben, hogy az üres vászon elé sokszor csak egy megküzdött gondolatsor végén áll oda?

Pontosan így élem meg. Induljunk ki abból, hogy nagyon lassan alkotó ember vagyok, sokat gondolkodom, és sokáig érlelem a gondolatokat. Fiatalabb koromban megpróbáltam felgyorsítani saját magam, de be kellett látnom, hogy önmagamon nem tudok túllépni. Kell az a töltődési idő, amikor a gondolatok feszülnek bennem, ezek indukálják az alkotói folyamatot. A festés is pontosan ilyen módon zajlik, lassan és hosszadalmasan. Időnként nyolc-tíz réteg kerül egymásra, maga a kép is több radikális változáson megy át, amíg elkészül. Kollégáim szokták mondani, hogy több kiállítás anyaga van elrejtve csak egy képemen.

Milyen gondolatok mentén születnek a képek? Adott időszakban egy gondolatkör köré fűzi fel a témákat, vagy szerteágazó gondolatsorok egyikét ragadja ki témaként?

Vannak olyan általános gondolatok, melyek hosszabb időn át foglalkoztatnak, ezektől nem tudok szabadulni. Pontosan olyan ez, mint amikor önkéntelenül dúdolni kezdünk egy dalt; nem tudjuk, hol és mikor hallottuk, de nem tudunk tőle szabadulni. Számomra fontos gondolat a harmóniára, a belső rendre való törekvés. Azt az egyensúlyt keresem, amiből úgy érzem, hogy már jobbító továbblépés nincs. Ez egy szubjektív dolog, és csak akkor írom alá a képet, akkor lesz készen, amikor eljutok ebbe az egyensúlyi állapotba. Az én felfogásom szerint, ez az az állapot egyben, ami a műalkotás időtlenségét is biztosítja. Engem mindig is az izgatott, mi van a látvány mögött, mi van a horizonton túl. Nyilván ezek a dolgok szépen egymás mellé rakódnak, s én ezekhez keresem a saját kifejező eszközeimet. Az álmaimat onnan folytatom, ahol az előzőt abbahagytam.

Jól érzékelem, hogy a magánember és a művész egyensúly iránti vágya ugyanolyan mértékű és azonos értékrend mentén működik?

Számomra a kettő ugyanaz és elválaszthatatlan. Persze, bennem is megvannak a belső harcok, a logikus énem csatázik az intuitív énemmel, de nagy és látványos viharokat nem okoz. Úgy gondolom, hogy megfelelő belső beszéddel, és belső egyensúllyal elég jól hasznosíthatóak ezek az energiák az alkotás során. Próbáltam önmagam számára is tudatosítani, hogy a szín az érzelmi aspektus, a formai élmény a képeimben pedig az intellektuális oldalról érkezik.

Aki ismeri a képeit, pontosan tudja, hogy több mint két évtizede a vörös szín dominál a festményein. Önt idézem: „Bár konzervatív alkat vagyok, ezzel együtt meglehetősen öntörvényű is, ha egy reggel más színre ébredek, akkor bizonyosan azt fogom festeni”. Ön tudja, meddig tarthat a vörös szín dominanciája?

Én is próbálom megfejteni ezt a titkot, még nem sikerült. Leginkább egyes életszakaszokhoz kötődő nagy változásokhoz tudom kapcsolni ezeket a korszakokat. A pályám kezdetén volt egy neoexpresszionista irányvonal figuratív utalásokkal, coelinkékkel, párizsi kékkel. Ezt követte egy másik korszak, melyben a színek egészen a feketéig terjedtek. Amikor Magyarországra költöztem, megérintett a posztmodern. Az új környezet új impulzusokkal járt, ehhez tudom a legjobban kötni a vörös árnyalatok megjelenését. Annak ellenére, hogy nem vagyok harsány ember, és a vörös a legmagasabb frekvenciájú szín, mégis ebben érzem jól magam, azt is mondhatom, hogy számomra a festészet szinonimája a vörös. Jelenleg úgy érzem, hogy a vörösről még nem mondtam el mindent, így az érintetlenül álló színek nem kerülnek rövid időn belül sorra. Ezzel együtt vagyok annyira öntörvényű, hogyha mást diktál a belsőm, akkor váltok és egy másik utat fogok követni.

Ismert és elismert kortárs művészként tartja számon a szakma és ismeri a közönség. Mit jelent Önnek a siker?

A siker egy meglehetősen ingoványos talaj egy művész számra. Meglehetősen őszintétlen lennék, ha azt állítanám, hogy nem szeretem, ha észrevesznek, és elismerik a törekvéseimet. Nyilván ez egy több tényezős folyamat, melyben számomra nem az a siker mérője, hogy megveszik az alkotásaimat, vagy sem. A vásárlás ténye a kép értékéhez nem tesz hozzá és el sem vesz belőle, pusztán a felvevőpiac aktuális állapotát tükrözi, amit sok minden befolyásol. Az, hogy kiállításokon észreveszik a képeimet, már inkább a sikerhez tartozik. Ezért is szeretem a csoportos kiállításokat, mert aki abból a közegből kitűnik, annak szerintem sikere van.

Sok rangos díjjal ismerték el a művészetét. Melyekre a legbüszkébb?

Nagy örömmel töltött el, amikor megkaptam lakóhelyemen a Dunakeszi Város Közművelődéséért Díjat. Számomra azért kiemelkedően fontos ez az elismerés, mert abban a közegben kapom meg a szeretetet, ahol élek. 2015-ben a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismerték el munkásságom, melyet Balog Zoltán miniszter úrtól vehettem át. Ez egy különleges élmény volt a számomra, de úgy vélem, bárki életében annak tekintendő. A szakmai munkám elismeréseként, illetve a kortárs festészetben betöltött szerepemért kaptam meg. Erdélyi származású művészként még inkább azt érzem, hogy kitüntetett a hazám, és ettől sokkal értékesebb számomra ez az elismerés.

Megkerülhetetlen a kérdés: mi, a laikus befogadók, értő közönsége vagyunk a kortárs művészek alkotásainak? Értjük e, szeretjük e, jó helyen van ön szerint a mai magyar kortárs művészet?

Az én tapasztalataim meglehetősen pozitívak, olyan sok elismerést és szeretet kapok az emberektől, hogy én azt érzem, jó helyen vagyok. Azonban, ha a kortárs művészek anyagi helyzetének oldaláról közelítem meg a kérdést, az már egy teljesen más aspektus, innen nézve igen nehéz a helyzet. A művészeti alkotásokat vásárlók kevesen vannak, sok pozitívumot nem tudok említeni. A választóvonalat valahol 2008-as pénzügyi válság környékén húznám meg, előtte sokkal jobb volt a helyzet, ettől az évtől kezdve viszont a kortárs művek iránti vásárlási kedv drámaian csökkent. Ezekre a változásokra nekünk művészeknek nincs is igazán rálátásunk. Szerintem most is sokan vásárolnának, csak anyagi okokból nem tehetik meg.

Miből inspirálódik mostanában, milyen tervei valósulnak meg ebben az évben?

Izgalmas év lesz számomra 2016, mert elérkeztem Dunakeszin megélt pályafutásom 25. évfordulójához. Ezt egy nagyszabású egyéni kiállítással ünneplem meg, melyet itt rendezünk meg a lakóhelyemen, áprilisban. A közösségnek tartozom azzal, hogy láthatóvá teszem az elmúlt 25 év alkotásainak tágabb keresztmetszetét bemutató tárlatot.

Nem mehetek el észrevétlenül amellett, hogy Ön a teljes munkásságát a szűkebb és tágabb környezetébe helyezi, mondhatni nekik ajánlja. A lakóhely, és a család az a két pont, ahova mindig visszatér, legyen szó pályájának bármilyen megközelítéséről is.

A közösség és a család nélkül nincs sikeres alkotói pálya, nem hiszek az egyéni sikerben, csak a közösség sikere mellett tudok hitet tenni. Minden komoly siker mögött sok ember munkája áll még akkor is, ha erről nem beszélünk. Az alkotói alázathoz az is hozzá tartozik, hogy önmagam, mint kifejező eszközt aposztrofálom. A hátországom nélkül nem tudom jól kifejezni magam. A feleségem az, aki lassan három évtizede a mecénásom, a menedzserem és a műkritikusom, aki szelídséggel és szeretettel áll mellettem. Ő az, aki nem restelli kézben elcipelni a műveimet egy kiállításra. Nélküle nem születtek volna meg ezek a képek, ez kétségtelen. Valami más nyilván létrejött volna, de ezek az alkotások biztosan nem. A képeim vörös transzparenciáján azok a szeretet által generált vörösek sütnek át, amiket én is ajándékba kapok a feleségemtől és a gyerekeimtől, ha pedig tágítom a teret, ebbe a körbe tartozik az a közösség is, melyben élek és alkotok. A vitathatatlanul tetten érhető nehezebb perceken is a szeretet tud átsegíteni.

Lejegyezte: Koch Mária (MEDIA NEXUS)

„ Távirat Chagallhoz ...”

„ … Marosvásárhelyről települt át három évvel ezelőtt Tuzson-Berczeli Péter Magyarországra, s a Fiatal Képzőművészek Stúdiója azonnal befogadta az akkor huszonhárom éves grafikust. Festőként már itt kezdett kibontakozni, megmutatkozni.

Erőteljes tehetsége nemhogy annak a tíz-tizenkét képnek az alapján, amelyek most láthatók, de akár két-három kép láttán is szembeötlő lenne. Szilárd és mégis érzékeny színei, markáns és mégis légies vonalai olyan művész kezére vallanak, akinek ezt a néhány most bemutatott festményét bármelyik nyugat-európai galériában láthatnánk - és mint a jelenkori festészet legjobb színvonalán mozgót: elfogadnánk. Ugyanakkor mégsem idegen a mai itthoni modern törekvésektől, összhangban van kortársaival (Kiss Tibortól Hajósy Mónikáig, hogy két szélső értéket nevezzek meg).

EGYÉNISÉGÉN ÁTSZŰRVE mutat fel olyan olvasmány- vagy filmélményeket, mint Kaspar története, a titokzatos lelencé - egész sorozatot szentel azoknak a valóban festői gondolatoknak a rögzítésére, amelyeket Peter Handke könyve Werner Herzog filmje nyomán élt át, mint látomást. Mert vizionárius festő Tuzson-Berczeli, olyan dalfoszlányokhoz is révületben közeledik, mint a Hair-beli Jó reggelt, napfény és az olyan bevett szófordulatok, mint például “a sárga irigység” is megelevenednek nála és lesznek “Az irigység sárga madara”.

Festményei nem tagadhatják, hogy grafikusként indult az alkotójuk, s a festék kezelésében nyilván tudatosan alkalmaz a művész némi plakatív hatást, azaz túl sima minden, túl befejezett. Bizonyára lesznek műbarátok, akik ezt kifogásolják. Ám a már emlegetett nyugati galériákban, ha kijutnánk ezen a nyáron, már nemcsak a hosszú évtizedeken át őszintébbnek elfogadott, izgatottabb és vadabb ecsetkezelésre látnánk példákat, hanem erre a sokáig felszínesnek kikiáltott igényre és megvalósulására is…”

Ember Mária (Magyar Nemzet, 1991. június 28.)

Dunakeszi Polgár, Városi magazin (2012. október)

„ Európa elrablása ”

„ … Tuzson-Berczeli Péter, Vigadó Galériában kiállított bizarr című festménye, az "Európa az elrabol-(hal)-HATATLAN" maga a bizakodás reménye: hogy ezután minden másképpen VOLT ! …”

1994. Magyar Festők Társasága

„ Távirat Chagallnak ”

„ Mindannyian jobban jártunk azzal, hogy betegség miatti akadályoztatásom lerövidíti a kiállítás megnyitás elkerülhetetlen rítusát. Én, miközben szomorú vagyok, hogy nincs módom teljesíteni fiatal festőbarátom, Tuzson-Berczeli Péter kérését, kicsit fel is lélegzem, mert nekem egészen mostanáig alig megoldható feladatot jelentett egy-egy tárlat megnyitása. Ez a magam számára is furcsa, hiszen az újságírónak a szó, a beszéd természetes közeg, kenyérkereső munka, a rádió és tévériporternek a nyilvánosság az első lámpaláz elmúltával nem okozhat különösebb gondot. Alkalmam volt színházi produkciókban is részt venni, soha egyetlen pillanatban sem éreztem feszültséget, gátlást. Ellenben azon öt-hat alkalommal, amikor nem tudtam a szívélyes felkérés elől kitárni, és mégis vállaltam grafikus, festő és fotós kollégám tárlatának megnyitását, minden alkalommal óriási lámpalázat és feszültséget éreztem. A leírt szöveget alig tudtam végigolvasni. Senki, magam sem értettem, hogyan lehetséges ez, míg egy alkalommal festő barátom félig tréfásan megkérdezte : Nem azért érzel gátlást a galériákban, mert azokban érzékelnek kell, hogy tétje van annak, amit mondasz? Helyben ellenőrizhetők a gondolataid, nem úgy, mint amikor politikáról, gazdaságról tartasz kiselőadást vagy éppen faggatod az ügyeletes nyilatkozót. Lehet, hogy barátom viccelt, de érzem, hogy igaza van. A legjobb közgazdasági társadalomtudományi elméletek igazolásához is minimálisan két generációnyi idő szükségeltetik. Azonban, ha én kijelentem, hogy a Tuzson képek ilyenek, vagy olyanok, ezt a jelenlévők azonnal ellenőrizhetik. Azt hiszem, hogy sok mindenben lehet hazudni, de a festészetben nem. Maradva a szakmámnál, a szavak mintha valóban arra volnának, hogy gondolatainkat elfedjék. Az itt látható képek mindent megmutatnak, mellébeszélésnek itt nincs helye. Végül vállalni kell persze a megítéltetés kockázatát is. Tuzson-Berczeli Péterben öntörvényű, személyes festőt ismerek. Ő eljutott a művészetnek arra a fokára, amikor az oly fontos kellékeket, mint rajztudás, a festői eszközökkel való bánni tudás leltározása teljesen felesleges. A szakmai tudás a legtermészetesebb módon van jelen ezekben, a képekben. A hangsúly szerintem a személyesen van. A művész, a diktatúra időszakában kivonult a közélet minden fórumáról, becsületes akart maradni, és helyet keresett magának önmagában. Tuzson-Berczeli az a festő, aki a legtermészetesebb módon van otthon, minden az övé, ami körülveszi, saját világot teremtett önmagának. A mi szerencsénk, hogy ebbe a világba betekinthetünk. Tessék, be lehet lépni.

Havas Henrik megnyitó szövege (1991. június 3.)

„Az irigység sárga madara ”

“A BOOM Magazin tulajdona”. Ez a felirat állt annak a kiállításnak egyik legkvalításosabb képe alatt, amelyet az Erdélyből nemrégiben áttelepült fiatal festő alkotásaiból rendeztek a rózsadombi Pitypang Galériában.

“Az irigység sárga madara”, a kiállító művész, Tuzson-Berczeli Péter egyik legnépszerűbb műve azonban (amint az majd kiderül) nem sokáig marad lapunk tulajdonában. A kiállítás a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának támogatásával jött létre. A művész a bemutató után szokatlanul fiatalon, 26 évesen elnyerte a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagságát.

Tuzson-Berczeli Péter Marosvásárhelyen született, és 1976-1984 között a “Vásárhelyi Iskolában” tanult olyan nagynevű mesterektől, mint Bordi Géza, Borgó György Csaba, Molnár Dénes és Zelch Attila. Magyarországra 1989-ben települt át, nem sokkal ezután a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, a Magyar Köztársaság Művészeti Alapja és az AJIN csoport fogadta tagjainak sorába. Sok kiállítással a háta mögött, munkáit magyar, román, belga és olasz múzeumok, neves közgyűjtemények őrzik.

A rózsadombi kiállítás leginkább szikrázó vörös, sárga és narancsszíneivel ragadja meg a látogatót. Vajon eszerint állították össze az anyagot, vagy ezek a képek egy alkotói korszak színeit jelenítik meg?

- Nincsen az anyag válogatva - feleli a művész -, itt az utóbbi egy év termése látható, abból csak egy-két kép maradt ki. Nem mindig ilyen színekkel festettem, Erdélyben például főleg a smaragdzöldet, cölinkéket, sokkal komorabb színeket használtam. Amikor azt az anyagot áthoztam és eladásra kínáltam, megkérdezték: ugyan, ki vesz ma ilyen szomorú képeket? Mivel azonban ott az élet ezt diktálta, sohasem gondolkoztam rajta, most éppen miért kellene vörössel vagy feketével festenem? … „

Szegő. K.(BOOM Magazin, 1992. december - 1993. január)

„ Homálylik ”

A homály fogalma, kifejezése, főnévi alakban a világosság és a sötétség közötti átmeneti állapot jellemzésére szolgál - például esti, vagy szürkületi, netán hajnali homály -, határozóként - valami homályba vész, valaki homályban tapogatódzik, valaki valamit homályba borít - a bizonytalanság, az ismeretlenség, a rejtélyesség jelölője, a melléknévi - homályos - formula átlátszatlant, elmosódót, nehezen érzékelhetőt-érthetőt jelent, míg az igei formával - homálylik - a mindezen, fentebb említett módon és szellemben végbemenő, fennálló esemény, állapot, helyzet, történés, akció körvonalazható. A homály lehet burkolt és lehet nyílt, leszállhat a tájra és ellepheti az agyat, lehet homályba burkolódzó a szoba, lehet homályos a megvilágítás, a válasz, a nyilatkozat, a szöveg, a helyzet, és lehet - mint oly sok művészettörténeti analógiával igazolható - a kép is. Elvont és valóságos értelemben egyaránt.

A köznapi életlenségek körén túllépve, a jelképes homályosságról szólván, a képek homályát vizsgálva megállapítható, hogy ez korántsem egyszerű, egynemű, könnyen elfedhető, megjelölhető és skatulyázható matéria : vannak rejtőzködő fokozatok, változatok. Így van az éles megvilágításból, a konkrét, egyértelmű helyzetekből és viszonyokból, dimenziókból éppen csak kibillentett állapot - az apró másságok világa ez, a véletlenszerűnek látszó módosulások, változások tartománya -, továbbá van a kissé erőteljesebben átírt, az egyrészt még azonosítható, valamiképpen felismerhető, másrészt már mégsem kiismerhető, vagyis a kétértelműségekkel furcsává berendezett, sejtés-szerűvé, bizonytalanná formált szféra, valamint harmadikként adódó lehetőség a teljes elszakadás : a de mintha, a mintha mégis, a de mégsem olyan, az új, esetenként ismeretlen formák és alakzatok, képzetek birodalma : itt már csaknem teljesen szabadnak érezhetjük magunkat.

E három fő típus között természetesen vannak, akadnak még további alosztályok, átmenetszerű mellék-kategóriák is : ezen a szövevényes tájon, ezeken a talányokkal terhelt festői mezőkön érlelődött Tuzson-Berczeli Péter festészete is. A kortárs magyar festészetben természetesen nem társtalan Tuzson-Berczeli szemléletmódja, alkotómódszere, törekvése : a valóságelemek megidézésén, leképezésén túllépve az ő festészete is az elvonatkoztatás felé tendál, és a sejtések szisztémája szerint, a bizonytalanságok és az elbizonytalanodások, elbizonytalanítások révén rajzolja meg a körülvevő világ igencsak nehezen körvonalazható határait, szerkezetét, az ebből a közegből eredő, eredeztethető élményeket, életérzéseket. A tárgyaktól, a jelenségektől - és a képi konvencióktól - elrugaszkodva, de még emlékekkel és emlékképekkel megrakottan, konkrétumfoszlányokkal megterhelten alakítja képeinek struktúráját, formálja festői nyelvezetét a fiatal művész. Furcsa izzású, domináns vörösekre és narancsokra, sárgákra komponált olajképein - néhol kékek és lilák bukkannak fel, törnek a felszínre - az egységesítő motívum, az összefűző jegy - a homályos láttatás módszerén, szemléletén túl - a horizontvonal; talán van a föld és talán van az ég, és ebben a valószerűtlen valós, beidegződésünk szerint értelmezhető térben, e különös, tájszerű közegben tűnnek fel - majdnem biztos, hogy nem a repülő, hanem a gubbasztó - madarak, itt-ott egy-egy kéz, egy-egy láb szüremlik elő, formaemlékek, mozdulattöredékek merülnek fel, élőlény-reminiszcenciák, tárgyutánérzések lengedeznek. Vadonatúj látvány- és látszatrétegek rakódhatnak így le vizuális emlékezetünkben. Vagyis bevallhatjuk, hogy mint pályatársaiéra, a Tuzson-Berczeli képek pontos, korrekt leírására is kevés az esélyünk : a dolgok, a jelenségek festői káprázatokká alakulnak-módosulnak vásznain.

S nem fejthetjük meg azt a titkot sem, hogy e képek létrehozásának vezérlő elve egy jól kiismert, kiismerhető világ rejtelmessé alakítása volt, vagy szükségszerűen az adott, bizonytalan-rejtélyes közegben történő tapogatózás látlelete ? A fiatal festő bölcsen megkerülte a választ : képeivel a homály pillanatát tágította ki, a homályosság állapotát állandósítva kínálta fel, s így teremtett élménydús terepet a festészetét befogadóknak. Művei olyan intenzitással szólalnak meg, hogy már-már értelmetlenné minősíthető a kérdés : mi vár ránk, ha áthatolunk a homályon; a világosság és a sötétség közötti átmeneti állapot a sötétségbe torkollik, vagy felcsillan a világosság reménye ? A lényeges tehát : a lényegtelenné avatott, termékeny kétely.

Wehner Tibor művészettörténész (Új Művészet, 1993/5. sz.)

"ÚJRAÍRVA" VOKE JAMK, 2011

"Le style c’est l’homme, - a stílus maga az ember, a műalkotás maga a művész, tehát Tuzson-Berczeli Péter is azonos műveivel. Képeit nézegetve szerencsésnek érezheti magát az, aki ismeri Tuzson-Berczeli Pétert, az Embert. Csendes, szelíd, kiegyensúlyozott, magabiztos, derűs lény, de a legfontosabb az, hogy istenhívő ember. Élete és művészete bizonyság erre. Szelíd odafordulással jutott el idáig. Nagy döntéseket kellett meghoznia, óriási próbatételeket kellett kiállnia és vállára venni azok embertelen mértékű súlyát és felelősségét. Nem tudni mennyi latolgatás, önmarcangoló vívódás után választotta azt az utat, amelyen családapaként és művészként halad. Azt hiszem, döntései gyorsak és egyértelműek voltak. Könnyű szívvel utasította vissza a világhírnevet, s a vele együtt járó világi nagy üzletet jelentő ajánlatokat csakúgy, mint amilyen könnyű szívvel tette le az ecsetet, amikor betegápoló apaként kellett helyt állnia. Rend volt és rend van a fejében és a szívében, mint ahogyan szemet gyönyörködtető rend van a műtermében is. Tuzson-Berczeli Péter szabad ember és szabad művész. Erős vonásokkal megalkotott karakterének, művészi eszköztára gazdagságának birtokában és tudatában, Istenre függesztett tekintettel, szabadon és jókedvűen alkot. Az ösztönösség és a tudatosság finom egyensúlya hatja át képeit. Erdélyi gyökerekből táplálkozó fantáziája a formák, színek, felületek kifogyhatatlan bőségével árad. Kapcsolatát a szülőföld szellemével megőrző művész könnyed kézmozdulattal hoz felszínre meglepő újszerűségében is természetes, mindenfajta okoskodó modorosságtól mentes képi jelenségeket. Áradó képfolyam minden festménye, grafikája. Az erdélyi táj titokzatos erőtől felfokozott vad szépsége, színeinek tobzódó gazdagsága, másutt lírai hangulatban elcsendesülő, szelíd harmóniája mind-mind jellemzője Tuzson-Berczeli Péter képeinek. A Természetben soha nem ismétlődik meg semmi ugyanúgy. Mindig minden másképpen tökéletes. A Természet változatossága pazarló és kimeríthetetlen, - a Teremtést dicsőítő ujjongás. Tuzson-Berczeli Péter ecsetjét, ceruzáját vezető keze, alkotó szelleme e dicsőítő ujjongás emberi eszköze, megtestesülései grafikái, festményei.

Jelen kiállítása eddig be nem mutatott grafikai alkotások válogatása. A grafikusnak tanult, de festőként ismert művész e kettősség újragondolását tárja elénk, önmaga számára is értelmezve a modern grafikai eszközök és a klasszikus grafikai technikák párhuzamát. A tárlat keretében így simul egymás mellé a digitális print, vagy gicleé (zsiklé) és a hagyományosnak mondható szitanyomat. A válogatás az Exceptio, a Redivivus és a Fragmentum sorozatokból ragad ki részleteket, amelyek alapját a Szimmetrikus népmesék gondolata szolgáltatta. Gicleé-i a pentimento olajképek folytatásai-következményei, hiszen digitalizált nyomatként keltik új életre a nagyméretű festmények részleteit, alkalmat adva az újraalkotásra, hangsúlyváltásra és átértelmezésre egyaránt. A pentimentó képek színbeli és formai áttűnéseinek végtelen gazdagsága megsokszorozódik az új grafikai eljárás során, megőrizve a forrásként szolgáló képek ragyogó színvilágát.

A szitanyomatok erdélyi faragványok töredék elemeinek, motívumainak újraértelmezései. A sulykoló, a pásztorfurulya, a mángorló fraktáljai a Természettől ellesett logikával, de a modern technika adta lehetőség, az elektrografika segítségével ölt bonyolultságában is egyszerű képi formát. A fraktál egy olyan önhasonló, komplex alakzat, melynek változatos formáiban legalább egy azonosítható ismétlődés látható, azaz a kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint a nagyobb rész. A rész és egész viszonyának filozófikus kérdései, játékos lehetőségei, bravúros dekorativitása inspirálta Tuzson-Berczeli Péter Fragmentum sorozatát, újabb lehetőséget kínálva számára, hogy képi és gondolati meglepetéseket, szabadon tovább gondolható képzettársításokat, bensőséges hangulatú harmóniákat ajándékozzon a tárlat látogatóinak."

Kollár Albin

("Újraírva" c. kiállítás megnyitóján elhangzott méltatása, 2011. január 22.)

„ Nem középiskolás fokon I. ”

„ ...Több, mint igénnyel készült, merészen kamaszos, kiérlelt, már-már rutinos látásmódú kompozíciók. Egy-egy ismert vagy alig ismert, modern képi jelrendszer eléggé elvonatkoztatott fiatalos üzenetei... Nem a továbbtanulás, a főiskolára való továbbjutásra való készülés bizonyítékai, hanem az életre, az alkotásra való felkészülés fontos állomásai... A közönséggel való kapcsolatteremtés mellett a fiatalkori siker segítheti az alkotót egész további életében, az újat alkotásban, egy sajátos egyéni belső mondanivaló kialakításában... Ízlése, neveltetése egyfajta művészi kiállásra kötelezi.

Tuzson higgadt, mégis mozgást kifejező, színben alaposan kiérlelt kompozíciói felejthetetlen hangulatúak. Jellemzője azonban a képi igényesség mellett a fokozott műgondon kívül az újat vagy mást akarás. A kifejezőeszközök őseredetéhez a gesztus, a néha kalligrafikus mázolmányszerű kaparászás, lengő vagy körkörös, szárnyaló vagy zuhanó firkák kötege, tömkelege azonban közérdeklődésre számot tartó témákat írnak körül, haladó társadalmi mondanivalót közvetítenek... ”

(Vörös Zászló 1982. április 11. Részletek a “Nem középiskolás fokon” című kiállítás-sorozat kritikáiból.)

„ Nem középiskolás fokon II. ”

„ Ha akarjuk, ha nem, ez a legújabb korcsoport felnőtt, és lassan, de biztosan elfoglalja helyét a köztudatban.

Hajlamosak vagyunk reájuk is azt mondani, hogy ezek a mai fiatalok..., vagy bezzeg az én időmben ..., én a te korodban már ..., tehát igyekszünk elvárásainkat és elképzeléseinket a fiatalokra erőltetni, és elfelejteni az időt, a kort, amely már elszállt velünk együtt. Jó lenne Kronoszként lenyelni ezeket a fiatal isteneket, de ha tanulunk a mitológiából, tudjuk, úgyis akadnak Zeuszok, akik megfosztanak mindattól, amiről azt képzeltük, hogy helyesen uraltuk. Persze így volt ez, és így lesz a nemzedékek viszonyában. Illúzióinkat veszítjük így el, azt, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, a legfiatalabbak vagy legéletképesebbek.

Tuzson B. Péter is az a típus, aki inkább nyugtalanít, mint egyértelműen „szeretetre méltó”. “Sajnos” ez a nemzedék okosabb, képzettebb, tájékozottabb, mint mi vagyunk. Lehet, hogy nem rokonszenves a festői stílusa, modora, könnyed és felszínesnek tűnő ecsetkezelése, a színek büszke fennhéjazása, a művészi elvonatkoztatás merészsége, sőt vakmerősége. Mindent kikezd témakezelése, mindent megkérdőjelez igazságérzete.

Újszerű alkotási módszere, formáinak hangoskodása, és persze enyhe feltűnésvágya és boldogságigénye, nyugtalan útkeresése megzavar. Sajátos alkotói értékteremtése azonban érzékeny, igényes, és kitartó próbálkozások meglepő eredménye.

Ha ez lenne az első tárlata, talán pályakezdőnek is lehetne nevezni, de a távolság, amit a kép, a színek és formák megismerésében, a belső mondanivaló kialakításában megtett, már jókora. Az út, amelyen elindult, beláthatatlan, az állomásait is csak sejteni lehet, eredményei már most bíztatóak. Az igényesebb közönség számára képei nem absztrakt modernkedés, hanem mód, amellyel tükrözni próbálja az emberi élet bonyolult viszonyait. Egyéni képi gondolkodás - átélés, tükrözés, elvonatkoztatás.

A művészet olyan tevékenység a számára, amelyben keresi, kutatja saját eszmeiségét, kifejezési módozatát, társadalmi szerepét.

(Molnár Dénes erdélyi grafikusművész, 1987)

„ Mesterség és látomás ”

- Tuzson B. Péter képeinek alkotás-módszertani jellemzői -

„ Nehéz manapság egy fiatal festőnek magára találni, de nemcsak a képzőművésznek, tulajdonképpen minden gondolkodó, érzékeny szívű embernek. A történelmi múltban, a jelenben, a művelődés hagyományaiban, századunk törekvéseiben annyi minden halmozódott fel, újítás, megoldatlan probléma, követhetetlen elmélet, remekmívű kezdeményezés, hogy intellektus legyen a talpán, aki mindeme értékek, árnyak, kísértések, kérdőjelek között el tudjon igazodni, módot találjon a maga lelki világának, legbelsőbb vágyainak a megjelenítésére. Tuzson-Berczeli Péter az ifjú tehetségek közül azokhoz a kevesekhez tartozik, akik körültekintően tájékozódnak a kulturális Scyllák és Charibdisek között, elkerülik az esztétikai dogmák zátonyait, nem hisznek az imamalmok szentenciáinak, az ilyen-olyan akadémiák szolgálati szabályzatainak, kétkedéssel fogadják az ötévenként egymást váltó divatos irányzatok elméleti alapvetéseit, nem tesznek eleget a tömegkommunikációban tüsténkedő kiváltságos publicisták “elvárásainak”. Tuzson Péter megfelelő ítélőképességgel rendelkezik ahhoz, hogy felismerje az egyoldalúság veszélyeit, észrevegye, ha a műalkotások minősítésében prekoncepcionális elfogultság érvényesül, ne fogadjon el ősrégi vagy akár néhány évtizedes kaptafára készült kritikai megállapításokat. Kiváló marosvásárhelyi mesterétől, Bordi Andrástól megtanulta, hogy ne vegyen át senkitől kész szabadalmakat, mindig is a saját gyakorlati tapasztalatai, személyes meggyőződése alapján válogasson a kifejezés, a művészi indoklás eszközei között.

Bár nincs régen a pályán, azt már alkalma volt észlelni, hogy az előítéletek milyen kárt okoznak kinek-kinek a művészi fejlődésében, s a rossz tanácsok mennyire megzavarják a kezdők, de a korosabb kollegák adottságainak, hajlamainak a kibontakozását, vagy akár a helytálló bírálatok is, ha az azokból levonható következtetéseket gépiesen, képletekbe foglaltan igyekszik valaki hasznosítani, anélkül, hogy a maga szemléletéhez, vérmérsékletéhez, felkészültségéhez igazítaná a kívánatos korrekciókat. Az a művész jár el helyesen a munkamódszer, a képalkotás sajátságainak kialakításakor, aki mellőzi az előre gyártott elemeket, s lelkiismeretesen utána jár a mesterségbeli tudás mindazon mozzanatainak, melyek nélkülözhetetlenek a mű létrehozásához. Nem szabad címkékre egyszerűsíteni a művészet szerteágazó egyetemességét, mindenki akként dolgozza fel magában a múlt örökségét, és úgy kezdi egyéni útját, ahogyan az az iskolázottságának, élményeinek, önmegvalósító terveinek együttesébe beilleszkedik, s amiként hivatástudatának maradéktalanul vállalásával érzelmeit és gondolatait a nyilvánossággal megosztja. Ebben az esetben a művészt nem fenyegeti epigonizmus, mert őszintesége távol tartja műhelyétől az utánérzés paneljeit, s mert szándékai érvényesítéséhez erőt meríthet a valóság és a képzelet, a hagyomány, és a lelemény kimeríthetetlen forrásaiból, az önállóság és az elkötelezettség kölcsönösségéből.

Tuzson Péter úgy indult útjára, hogy már a kezdetektől magától értetődően teljesítette a pályaválasztással járó kötelességeit, elvégezte a szükséges penzumokat, nem ódzkodott a tanulmányokat komolyan venni, nem szűnt meg érdeklődni a képzőművészet története, legújabb kori változásai iránt. Tudomásul vette, hogy a műgond fárasztó, de arra is rájött, hogy a lelkiismeretes munkát elódázni nem ajánlatos, mert aki a könnyebb végéről közelít feladataihoz, az önmagát csapja be, s eleve lemond tennivalóinak igényes megoldásáról. E tekintetben nincs fontos és mellékes feladat, mert a művészet folyamatos szolgálat, az alkotó tevékenység szerves menetéből nem lehet kilépni, az egész életre szóló szellemi készenlétből nincs alkalom szabadságra menni. Tuzson Péter létformája állandó figyelem-összpontosítás a sikeres aktivitás érdekében, minden észlelet, benyomás, információ beépül művészi munkásságába; eszméletében a látvány, a megfigyelés, az emlékezés, a képzelet érzékelhető és érzékeltethető képpé válik, ábrázoló, kifejező készsége segítségével egyben művészi kompozícióvá. Ez a készség már a stúdiumok szorgalmas abszolválása során mintha feltételes reflexekbe rögződne, ami nem jelenti azt, hogy az érzékszervi vagy fogalmi jelzőrendszer mechanikusan hívná elő a betáplált képzeteket, mert minden hívásra más és más összefüggést teremt a lélektani, tudati, ösztönös, küszöbalatti indítékok között.

Efféle egységbe foglalja Tuzson Péter mindazt, amit a képzőművészet gyakorlati tudnivalóiból megtanult, s amit elhallgathatatlan közlendőiből művészi fantáziájának nyughatatlansága kora és környezete elé akar tárni. Bázisa a mesterség tisztelete, a szakma rendszeres művelésében tanúsított lelkiismeretesség, lényege mégis inkább az a kifinomult szellemi fogékonyság, amivel az izgalmas ötleteket kínáló emberi elme, a sorsfordulatokat tükröző lelkiállapot sok-sok asszociációs fordulata művészi szózattá írható át. Ez a tartalmi-formai átértelmezés Tuzsonnál rendkívül érzékletesen megyen végbe, mindenek előtt született és kiművelt színérzékenysége révén. Egyfajta jellegzetes kolorit uralkodik a festményein, ami azonban nem kottázható le szokásos hangzatokra, következetesen társított színfoltokra, optikai törvényszerűségeket igazoló valőrökre. Messze túlmutat a komplementerek tartományain, nem merül ki a fénytörés mértékében, mert a tárgyszerű megfigyelésen kívül a megfestésre kiválasztott téma önmeghatározta sugallatát is számításban kell vennie. Színei szinte áthatóan ragyognak, még a lágyabb tónusokban is különös élénkség uralkodik, oka pedig az a fajta káprázat, amit a kép tárgyköréről a festő elképzel. Fűtött hangulatban születnek meg ezek a kompozíciók, villogó atmoszférájuk bátor áttűnésének közepette idéz fel valószínűtlen helyzeteket, kézzelfogható ábrándokat. Az intenzív megvilágítással felfénylő festmények sorozatát jogosan lehetne e látomásos piktúra válfajába sorolni, ha ezek a művek - bármilyen összefüggésében is - eltűrnék az osztályozást. Éppen vízionárius mozgalmasságuk és alaki váratlanságuk emeli ki őket a szabványok közül, de még azt is kizárja, hogy analógiás utalásokkal kelljen körülírni stiláris vagy eszmei hovatartozásukat. Nem lelhető fel bennük az eredetieskedésnek még a leghalványabb nyoma sem, mert minden átkapcsolás váratlannak vélhető idea is, szükségszerű képi egységben jelenik meg, szerkezet, felületkitöltés tekintetében végül semmiféle esetlegesség, szeszély, erőszakoltság, elképesztés nem zavarja az összbenyomás hitelességét. Itt lépteti be látomásainak vonzáskörébe a mesterség igazságosztó szerepét, nem enged meg magának semmiféle ügyefogyottságot, leküzdhetetlen vagy éppen jól megjátszott sarlatánságot, nem hagyja magát eltéríteni a szakmai garázdaság csábításaitól, nem ölt egyenruhát karrierrel kecsegtető félhivatalos toborzók hívására. Színfantáziáját, délibábos látomásait nem függetleníti a lételemévé vált céhbeli követelményektől. Leszögezhető viszont, hogy éppen a képalkotás hagyományos fogásainak a konklúzióival felvértezetten veszi fel a megérzés, az expresszív feszültség olyan kezdősebességét, amivel korlátozatlanul, szabadon juthatni el a mű koncepciójáig, bármily merészen szakadjon is el a látszatoktól. Nem véletlen, hogy az elámító olvasmányok közül Tuzson Péter megtorpant Arthur Rimbaud emlékénél, a színek pszichés mámora őt is kalandos képzelgésre készteti, s mint a költő, ő se mond le arról, hogy a kötött formával a lefékezett szenvedély szikráját lángra lobbantsa.

E láng pörzs - hevétől lesz élő fáklya az emberréválás valahány hőse, a létezés meghatározottságainak minden gyanútlan felmérője, a hasznos és képletes találmányok legtöbb felfedezője. Tuzson Péter spirituális otthonát Daidalosz és Ikarosz, Don Quijote, Pilinszky János, székely mesemondó, kalotaszegi népművész, csángó nótafa rendezte be, s nem utolsó sorban a világot jelentő deszkákon fellépő (vagy inkább a cirkusz porondján botladozó) harlequin , a történelemnek és kulturális pantomimjának a kárvallottja, aki fekete pomponos fényes fehér selyemöltönyében a mélabús szókimondást, az egykedvű borúlátást képviseli. Előkelő magánya se szigeteli el őt tejtestvéreitől, a bohócok olyannyira tagolt és mégis egynemű társadalmától, ahol groteszk, ironikus, perszifláló bölcsességek nyomán vésik kőtáblára a clow-nok kesernyés világnézetének riasztó jelszavait. Tuzson B. Péter kőtáblák helyett maradandóbb anyagban örökíti meg véleményét a művészet nem is olyan reménytelen végzetéről, magasztos elrendeltetéséről. Mint Keats, aki nevét vízre írta, ő a fényittasan szétszóródó színek árnyalatai közé leheli emlékeztetőit, miközben struktív ritmusokkal véglegesíti intelmeit a perspektivikusan tovaáradó párák testetlen dimenzióiban. Képcímeit mindenkor átlényegíti a spektrum határtalan választékából, busásan kihasználva az optikai kötetlenség kiváltságait. Amiért pediglen nem szabad csodálkozni azon, hogy “Ahol a madár sem jár” című festményének egén néhány barázdabillegető és egy bíbic színes árnyéka is megjelenik.”

Dr. Pogány Ö. Gábor A Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatója (A CÉH, 1990. március)

"Jó reggelt Napsugár"

Casus Menedzser Iskola vizsgakiállítás megnyitójának szövege

a Műcsarnok közreműködésével 1992. május 04.

„ Normális esetekben a megnyitón azt szokta mondani előadása végén, hogy kérem, tekintsék meg a kiállítást. Mi erre most nem fogjuk buzdítani Önöket, hiszen félórája tekintik a kiállítást folyamatosan, ezért engedjék meg, hogy én tisztelettel kérjem, hogy a kiállítás megtekintése után hallgassák meg Kádár Miklós megnyitó beszédét.

Azzal a régi emlékemmel kezdeném el az egész kiállítás megnyitóját, hogy a Flowers együttes koncertjén Szolnokon szenvedtem el, amikor kijött a műsorközlő, és azt mondta, hogy én nem vagyok B. Tóth László, és az együttes, aki mögöttem áll, az nem a Flawer's együttes. Ebből majdnem botrány lett. Ma már szerencsére nincs ilyen kemény helyzet, egyetlen egy biztos, hogy a kiállító művész Tuzson-Berczeli Péter, teljes valóságában, és én nem vagyok az L. Menyhért László művészettörténész, hanem Kádár Miklós vagyok.

Rátérve a komolyabb dolgokra, a kiállítás megnyitására, Erdélyből Magyarországra jött, rendkívül nehéz körülmények közül természetesen, akkor inkább hozott nekünk valamit, minthogy valamit odahagyott volna. Legnagyobb örömünkre köztünk van. Hozzá kell tenni, hogy semmilyen olyan attitűdöt nem lehet föllelni sem a képeiben, sem a magatartásában, ami az ehhez kapcsolódó vonalat jellemezné. Tuzson rendkívül nehéz egzisztenciális és egyéb más körülmények között, mindenféle csodavárás nélkül megcsinálta a maga életét, a maga munkásságát, átjött ide közénk, megépítette a saját műterem-házát, és anélkül, hogy panaszkodna, minden éjjel vagy hajnalban megfesti a maga képeit. Ezek a képek bejárták Európát, több rangos kiállításon vett részt, nem akarom felsorolni, hogy természetesen tagja a Művészet Alapnak, a Fiatal Művészek Stúdiójának és a Magyar Képzőművészek Szövetségének, ami nem természetes, hogy tagja az Ájin csoportnak, amit nagyon nagyra becsülök. Sok mindent lehetne még róla mondani, hogy esetleg Derkovits várományos, és minden egyéb, de a művészt ne dicsérjük. Hiszen inkább hallgassuk azt, aki a kiállítást megnyitja.

El kell mondanom hallgatóinknak, hogy a galériát, amiben a kiállítást szándékoztunk megnyitni, természetesen a mai zavaros anyagi viszonyok miatt eladták a kiállítás alól. Ez egy nagyon érdekes szituáció, azt hiszem egyetlen olyan művész sincs az ebben az országban akinek kész lett volna a kiállítási anyaga, a kiállítási terve, a meghívói, az időpontja és, hogy ki nyissa meg, és hadd ne soroljam tovább, csak egyedül, a galériát adják el alóla. Érzésem szerint ebben a tekintetben egyedülálló teljesítménnyel állunk szemben. A kortárs művészeti kollégium teljesen fehér foltot pótol, hogy ezt a kiállítást megrendezte teljesen úttörő munkát végez a Tuzson-Berczeli képek bemutatásával. Ahogyan nem lehetett megrémülni a galéria eladásától, és ma most itt egy kiállítás megnyitóján állunk, amit ugyan nem az nyit meg, akinek kellett volna, de ez már úgy érzem, hogy az egészhez és az egésznek a nívójához képest egy rendkívüli apróság. Ha igazából tudatos lennék és becsülném magam, azt mondanám, tán jobban is jártak a jelenlévők, de ezt nem mondom a kollégám iránt érzett tiszteletből. ”

Kádár Miklós Művészeti menedzser, szakoktató

„ Minta érték nélkül II. ”

Képcsarnok, Csók István Galéria 1993. - Megnyitó szövege -

„ … Amikor először találkoztam Tuzson-Berczeli Péter munkáival, már akkor is nagyon oda kellett rájuk figyelnem, ugyanis egy olyan érdekes jelenséget tapasztaltam az ő képein és tapasztalok az itt bemutatott anyagán is, ami feltétlenül arra ragadott, hogy odafigyeljek arra, mit is csinál ez az ember. Ugyanis egy nagyon ismert művészettörténeti jelenségnek a reciprokát találtam nála. Egy nagyon egyszerű, hétköznapi művészettörténeti jelenségnek, ami teljes megfordítását viszont senkinél nem láttam, egyedül Tuzson-Berczeli Péternél. Elmondom, hogy miről van szó.

Az úgynevezett absztrakt művészet azóta létezik, mióta 1907-ben Kandinszkij megfestette az első absztrakt akvarell c. festményt, és azóta a jó elvonó, elvonatkoztató művészek csinálnak egyfajta nonfiguratív művészetet. A gyengébbek, meg akik az egész témának mindig az árnyékában vannak, és alulról húzzák a fűrészt pedig felülről állnak a mesterek, nem csinálnak mást, mint amikor egy téglát próbálnak eladni háznak. A középszerű absztrakt az kép elemeket fest, vagy egy felületet csinál, vagy egyfajta konstrukciót, ami egy érdekes kompozíciónak az alaprendje vagy a formarendje lehetne, vagy a kettőt összekeveri de mindenféleképpen olyan dolgokat ad el egész képnek, amely tulajdonképpen egy képnek az elindítása és most kellene belőle valamit csinálni de ő most hagyta abba, és elnevezte absztraktnak, az igazi valódi elvonatkoztatott absztrakttal ellentétben ennek csak e neve az.

Tuzson-Berczelinél mit látok? Azt látom, hogy ha messziről elindulunk a kiállító teremben, azt mondjuk, hogy ez egy nagyon érdekes absztrakt festő kiállítása, mert messziről nem látom az egyes képelemeket, csak az egésznek a foltos szerkezetét, ami arra enged következtetni, hogy ellenszélben, úgy negyven méterről, mondjuk hogy egy nagyon szép lírai konstrukcióról van szó. És ha közel megyek a képhez, és mindegyik egy csodálatos mese . Egy olyan vizuális mese, nem valaminek az illusztrációja, hanem önmagában a kép maga a mese. Napfényben fürdőző ... Megnézem a képet. Az egy csodálatos élmény lehet, amikor az ember ott áll egy napsütötte mezőn, fölötte kék az ég, üvöltenek a környéken a madarak, és ő ott áll a mezőn, és átengedi magát a napnak. Egyszerűen ezen a képen messziről a sárgasága, közelről a figurának a feltárulkozó és befogadó mozdulata és hát persze, hogy ez egy napfényben fürdőző.

Aztán megkérdeztem tőle, ki ez a Kaspar. Van egy képe ott szemben, és akkor én a lila képről arra gondoltam, hogy esetleg ráérzés van Kaspar David művészetére. Csodálatos művel állunk szemben. Nem, ez a Kaspar egy madár Egy nem létező, ez egy kitalált madár. Mindenki attól fél, hogy eltűnik, hol vagyok? Vagy valaki meg akarja támadni, vagy el akarja a nem létezőt tüntetni a világból a kaspartalanító, Szóval itt mindig egy csodálatos eseménynek vagyunk szemtanúi. Közelebb lépve az absztrakciót megfogva, kinyílik egy tér és azt mondja, nézzél körül mi van ezen a téren, és akkor észreveszed, hogy hiába tanultuk úgy, hogy pici gyerekkorunkban amikor anyukánk este elmesélte, hogy a királykisasszony megcsókolta a békát és akkor az királyfivá változott, Tuzsontól megtanultuk, hogy békából sohasem lesz királyfi, és valóban rajta van a képen. A címek sem kitaláltak, hanem egyszerűen bizonyos történések lezajlanak a művész lelkében és akkor ő azt úgy gondolja, hogy abból lehet képet csinálni. És sikerül is neki, mesterfokon. Mindegyik képéről lehet valami mesét kitalálni, az én mesém amit kitalálok, én illusztrálok szöveggel, tűsarkú mosolyok, kell ennél szebb metafora? Ebben olyan vidámság van olyan kis frivolitás is, ami ha megnézzük a képet, akkor azon is megtaláljuk. Amikor elkezdte Péter kirakni a képeit, akkor én nem mondtam meg, hogy egyetlen egy kifogásom van, tudom illetlenség ilyet mondani megnyitón, annak a kritikában lenne a helye, de nyugodtan elmondom, mert ez a kifogás sem az, az az egy hogy túl egyszínűek a képeit. Lányegében a sárgának és a vörösnek a bizonyos, árnyalatairól van itt szó, ha bejövünk és felületesen körbesétálunk, akkor megint csak az első mozgó átérzésre azt mondjuk, hogy nagyon egyhangúak a képek. Aztán ezt elmondtam neki, és ő azt válaszolta, hogy az ő lelke most ezekben a színekben tobzódik, ezekben a színekben gondolkodik, ezeket a színeket tudja lerakni, és lehet hogy egy nap fel fog ébredni, és csak hideg kékekben, zöldekben fog a lelke dolgozni. Lehet hogy azt fogja észlelni magán, hogy egyik, pillanatról a másikra egy másik színvilágban fog festeni. Már délután elnézést akarta kérni tőle, hogy tulajdonképpen marhaságot mondok, mert hiszen ha ezeket a képeket egyenként nézzük, egyrészt mindegyikben ott van benne a kék és a zöld és minden ellentettje komplementere az alaphangulatot adó színeknek, igenis nagyon színesek ezek a képek. És egyáltalán nem egyformák, hanem mindegyiknek megvan a maga belső vizuális történése, amelyiket tulajdonképpen az ember, mikor beszél, róla akkor csak lefordítja arról a fordított jelenségről, ami az ember szeme előtt lebeg, hogy általában régebben a realisztikus felfogású művészetet azért hordták le az avantgárdok, hogy az narratív, elbeszélő, egy fenét, itt realisztikus, igenis valós lélekben de valós dolgokat ábrázoló képeket látunk, amelyek viszont a lefordítása, szövegben való elbeszélése nem más, mint a képnek az illusztrációja, tehát egyfajta fából vaskarika. Most már ezzel úgy is érzem hogy túlságosan sokat csináltam fából vaskarikát. ”

Dr. Pogány Gábor művészettörténész

„ Kockázatok és mellékhatások tekintetében … ” 1999

- riport -

“… K.G. - Jó napot kívánok a Kedves rádióhallgatóknak, üdvözlöm Péter. Tegyünk egy olyan dolgot, - mivel Önnek ma nyílik 17 órakor egy kiállítása a Komédium Galériában – amiben vállaljuk el a dolgot, hogy e beszélgetésnek az a célja, hogy minél többen tekintsék meg az Ön alkotásait. Hiszen normális körülmények között - de hát ez nem egy normális régió errefelé -, szóval normális esetben ez, ha egy rádióban történik, akkor nyilván a riporter megnézi a tárlatot. És ezek után, a benyomásai alapján, őszintén, vagy kevésbé őszintén ajánlja a közönségnek.

Itt most ez nem történt meg. Magyarul, én nem láttam az ön képeit. Bár bizonyos információkat begyűjtöttem. És ha az ember nagyüzemi módon dolgozik, akkor azt kell, mondjam, hogy ez így éppen elég. Például ilyet, hogy – kimondottan esztétikai kategória, és ezt ne vegye sértésnek, hanem inkább humornak – a művész nagy méretű képeket fest. Aztán, hogy igen termékeny a művész.

T.B.P. – Nos! Ez az, ami nem igaz!

K.G. – Nem igaz? De az előző igen. Majd aztán mondok olyat, hogy rendkívül domináns a koloritja.

T:B:P: - Ez, igaz.

K.G. – No, látja művészúr. Így megy ez a dolog mifelénk, hogy azt sem tudjuk, hogy mit beszélünk, de csak beszélünk. Péter ezek után, hogy még egyszer előrebocsátottam, hogy ironizálni próbálok, de azért kérem, hogy vállalja el ezt a beszélgetést. És mondjon valamit a festményeiről.

T.B.P. – Valójában ez az a helyzet amikor az illusztrációt próbálnám meg illusztrálni. Ugyanis hogyha jómagam szóban el tudnám mondani, mesélni a gondolataimat, akkor nem festenék hanem írnék. Erre inkább, nem vállalkozom. De feltehetően rá fog kérdezni a kiállítás a címére…

K.G. - Ne lője le a poént, kedves művészúr !!!!!!

T.B.P.- Azt nem lövöm le, csak jó ha tudják, hogy ez ellenben az írói munkásságom része. (sicc!)

K.G. – Akkor itt most mindent meg tetszett ölni. Ugyanis az egész dolog erre ment ki, hiszen nyilvánvalóan ezért néztem ki ezt a mai tárlatot. Hiszen igen sok tárlat nyílik ma meg holnap. Azért néztem ki mert így szól a kiállítás címe:

“Kockázatok és mellékhatások tekintettében…”. És most Ön jön!

T.B.P. – Igen. Gyakorlatilag lassan meg kell szoknunk, ha eddig netán nem fogadtuk volna el, hogy lépten-nyomon reklámokba botlunk. Kényszerűségből ezekkel együtt kell, hogy éljünk.

Nekem szemet szúrt… Valahogy egy igen magas labda volt az a reklám, amiben mindenféle testi-lelki bajainkra gyógyírt próbálnak kínálni. Pontosabban annak záróakkordja, amit csak úgy el szoktak hadarni. Hiszen manapság ez így sikk. Vagyis a lényeg, hogy mellékhatások tekintetében kérdezzen valakit….

Nomármost. Jómagam is elkövetek valamit a műterem ajtaja mögött. De, hogy ennek a kockázata és mellékhatása tekintettében kit lehet kérdezni, azt én magam sem tudom. Jómagam azt gondolom, hogy ez egy rózsaszín drámát, fekete eleganciával effektus… Vagyis gyakorlatilag a “szlogennek” kiállító teremben a helye.

De amikor kevésbé vagyok ön ironikus, akkor azt is mondhatnám, hogy ez egy egyenes folytatása egy olyan kiállításnak ami hat évvel ezelőtt volt. Amit a Csók István Galériában rendeztem és azt a címet viselte, hogy “Minta érték nélkül”. Ezáltal azt hiszem, hogy most egyáltalán nem formaidegen tőlem.

K.G. – Igen néha eszembe belébújnak bizonyos mondatok…Ez hasonló, mint amikor az ember fölébred és akkor fütyül egy dallamot. És ezt akár napestig fütyörészi és nem igazán tudja, hogy került ez bele. Na most. Hogyha folytatjuk ezt a pszichoanalízist egymásról, oda-vissza. Képzelje el, hogy én egy évig nem tudtam hova tenni azt a fordulatot, amely így hangzik, és nem tudom, hogy honnan vettem. Egyszer csak fölébredtem, mint ahogyan valószínűleg Ön is egyszer csak ráébredt, hogy legyen a kiállításom címe “Kockázatok és …”.

Egyszóval én fölébredtem és az maradt meg bennem, hogy : “Annyiban, amennyiben”. Formailag , nyelvhelyességi szempontból ez nem biztos, hogy tökéletes. De lehetséges, hogy valami beszédben, riportban hallottam és kerek egy évig előjött bennem reggelente, hogy “annyibban, amennyiben”.

Úgyhogy ha netán megszorul Mester. És újabb tárlatát fogja a Ludwig Múzeumban összeállítani, akkor szívesen kölcsönadom, hogy „annyiban-amennyiben”.

T.B.P. – Köszönöm. Ez megy a képekkel. Főként amikor magyaráznom kellene…vagyis “annyiban, amennyiben”.

K.G.- Megegyeztünk! Még egyet. Mi az ami legjobban vonzza magát amikor fest?

T.B.P.- Gyakorlatilag én a képek létrehozatala közben, egyszerűen csak jól érzem magam. Szabadnak érzem magam. Vélelmezem, hogy másnak is jó ez a szabadság éppen ezért el is engedem a képeim, hogy ez a feltételezett állapot másokhoz is eljusson valamilyen formában. De elsősorban önmagamért festek – és ebben a rendhagyó esetben még ilyet is elmerek mondani -, hogy a saját elmebajom gyógyítására szolgál. Nagyon cinikusan még azt is mondhatnám, hogy van aki a pszichiáternek fizet a gyógyulásért. Itt azonban optimális esetben kialakulhat az a sajátos helyzet amikor nekem fizetnek érte.

K.G. - Péter, ami engem nagyon-nagyon érdekel, és azt hiszem , hogy ez az egyetlen őszinte kérdésem. Az a belső világ ami valamiként megjelenik egyfajta belső képbe is – feltételezem, vagy én így képzelem el -, az egyszer csak el kezd parancsolni a kéznek. És megjelenik egy kép. Valójában mennyiben találkozik egymással – ez lehetséges, hogy a technika kérdése -, hogy miközben bennem megszületik a gondolat. Párosul egy vízióval. Ezt megpróbálom rátenni egy vászonra, igen ám csak a vászon és a belső vízióim között még van egy szörnyeteg. És ez a kezem.

T.B.P. – Jó és korrekt a megfogalmazás. Gyakorlatilag nálam az a helyzet, hogy én nem vagyok annyira tudatos alkotó. Tehát hagyom magam elcsábítani. Nincs semmilyen elvárásom se magammal, se a környezetemmel szemben. Tehát improvizálok, mint a jazz-benn. Egyfajta hangulatképek ezek. Azt is szoktam mondani, hogy hangulatképeket jegyzetelek, rögzítek valamilyen formában és ezekből vagy lesz valamifajta, esztétikailag is értékelhető produktum. Vagy nem.

K.G. - Arra kérném Önt Péter, hogy szíveskedjék tartani a vonalat addig mi gyorsan elmondjuk a déli híreket. És utána megpróbálunk még egy-két okos dolgot kicsiholni egymásból. Megoldható ez?

T.B.P. – Természetesen.

…..

K.G.- Ezen rendkívül hosszú híradás után folytatjuk hiszen nem hagytuk abba sehol csak föl függesztettük. A következő kérdésem az lenne, hogy az aktuális események hatnak –e magára?

T.B.P. –Igen. Közvetve. Tehát én gyakorlatilag azt hiszem, hogy semmi nem történhet úgy, hogy valamilyen módon ne csapódna le az egyénben. Tehát bennem is a pozitív-negatív dolgok egyaránt munkálnak, és azt hiszem, hogy ez az egyik kiváltó ok. Hogy “csak úgy”, lemegyek a műterembe és ennek nyomán, jómagam is elkövetek valamit. Vagyis óhatatlanul része lesz, benne van még akkor is ha nem lehet konkrétan nevén nevezni, rajtacsípni, megfogni. De azt hiszem, hogy ezekben a hangulat jegyzetekben jelen van az “egész”. Attól a pillanattól, hogy látok egy elütött macskát az úton, vagy egy koldust az aluljáróban egészen addig, hogy szépen süt a Nap. Vagyis mindez, egyfajta szintetizált formában a képen is megjelenik.

K.G.- A kiállított képeknek mi a tónusa?

T.B.P.- Aki eddig még netán nem ismerné a munkáimat, a képeim színe vörös. Van ugyan néhány munka ami a sárgásabb tónus felé tendál, de én évek óta, tehát az elmúl hét év során, vörösben álmodom.

K.G. – Miért? Mi van e mögött?

T.B.P.- Nem tudom ezt úgy a nevén nevezni. Én azt szoktam erre mondani amolyan előre gyártott szellemi klisével, hogy én most, ma (mának tekintem az elmúlt közeli évtizedet) ebben a hangulatban, ebben a világban élek. Lehet, hogy holnap fölébredek és teljesen más következik. Én nem ragaszkodom ehhez, de szabadulni sem tudok tőle.

K.G. – Péter. Hogyha kellene mondania egy számot – ez egy nagyon nehéz dolog lesz – szám szerint hányféle vöröset festett a képeiben ?

T.B.P. – Meghatározhatatlan ez.

K.G.- Mondjon egy számot! Már csak az érdekesség kedvéért.

T.B.P.- Talán milliós nagyságrendű…Gyakorlatilag ezt az eredményezi, hogy sikerült egy elég speciális technikát megtalálnom a magam számára. Ami a művészettörténet a “Pentimentó” néven tart nyilván. No, nem tőlem datálja, még csak nem is irányzat hanem ez egy jelenség. Lényege az áttetszőség, a véletlenszerűnek tűnő látszódás, láttatás. Én ezt gyakorlatilag beágyaztam, megpróbáltam megkeresni annak a módját, hogy ez természetes módon jelen lehessen. Gyakorlatilag több réteget festek egymásra. Munka közben rengeteg kép, felület faktúra kel életre. És én ezeket szépen sorjában tüntetem el. Adott esetben elég az, hogyha én tudom azt, hogy ott van. A tegnap egy másik rádió riportere megkérdezte, hogy mi motivál erre engem? Netán az elégtelenség? Mire ugyancsak azt mondhattam, hogy se elégedett, se elégedetlen nem vagyok de azt mondhatom, hogy rengeteg csillag van az égen de egyszerre az összest nem “szerethetjük”…

Hasonlatosan ahhoz – miszerint ez nem vész kárba – mint amikor van egy nagy gyémántom amelyet nem kell mindenáron kibányásznom, hiszen elegendő az, hogyha tudom, hogy létezik…

K.G.- Péter. El kell búcsúznunk. Köszönöm a beszélgetést.

Aki meg nem hiszi, hogy többmilliós árnyalatát láthatja a vörös színnek az tekintse meg a Tuzson kiállítást, ami a “Kockázatok és mellékhatások tekintetében…” címet viseli. ”

Kőszegi Gábor műsorvezető (Calypso Rádió, 1999. 05.07. 11 ó. 30p. )

"Fénnyel írt látomások"

„ Nem is tudom, illik-e olyan jól festeni egy rajz-szakos főiskolai hallgatónak, ahogyan Tuzson-Berczeli Péter fest. Mikor először hallottam a huszonéves fiatalemberről, bevallom, kicsit gyanakodtam. Mindössze három éve, hogy Erdélyből áttelepült, máris a Fiatal Művészek Stúdiójának tagja. A gyors felfedezés mögött jószándékú segítő kezeket sejtettem, melyek a határon túlról érkezett fiú útját egyengetik. De látva ifjúsági házi kamarakiállítását, meg kell állapítani : Tuzson-Berczeli eredeti tehetség. Ifjú kora ellenére már legalább két festői korszakot tudhat magáénak.

A '86 - '87-ben datált képek persze csak első látásra különböznek a későbbiektől. Az előző, „kék-lila” korszak hűvös, földöntúli fényei a mostani, „vörös-narancs” korszak tüzei hasonló titkokat rejtegetnek. Tuzson-Berczeli egyik festményén Daidalosz és Ikarusz is a titkot keresi. A győzelemét, a szabadságér? Ki tudja? A furcsa arcú figura, akár egy törött porcelántárgy darabjaira hullik. Mint annyi más is az ifjú festő képein. A „minden egész eltörött” érzése sejlik át a lazúrokon., valőrökön.

A tárlat egyetlen „Földön inneni” teremtménye Don Quijote, ki pajzsán virággal, rozzant lován, rozsdaroncsolt páncélján indul talán már maga sem tudja, hová. Másutt a Hold hidegkék fénycsóváján törékeny pillangó üldögél. A Jó reggelt napsugár című képen furcsa alak öleli magához a fényzuhatagot. A tárlat legméretesebb vásznát vágyak feszítik. A repülésé, a menekülésé? A képen, mint szétrobbant meteor darabjai, furcsa formák lebegnek, hullanak alá, hogy aztán elmerüljenek, feloldódjanak az ég hidegkék vizében. A Sátán tojásdad arcát vörös tűznyalábok, mint virág szirmai keretezik. Aphrodite viszont a szerelem tüzének lobogtatása helyett lilakék jeget dermeszt.

Tuzson-Berczeli igazi kolorista. Festményein a színek, a fények látomássá oldják a formákat. Dinamizmus, misztikus erő fűti e műveket. Az áttűnések, átsejlések határain Klee, Miro játékosságát idéző, apró, finom jelek. Mint afféle megfejthetetlen titkosírás. Kézirat, piszkozat, mely sokszor érdekesebb az agyoncsiszolt, készre igazított végterméknél. Krisztus arca, akár Veronika kendőjén : vérfolt-mozaik. A töviskoszorú pedig tűzbokorként ül a kíntól eltorzult homlokon.

A fény, a sugárzás festője Tuzson-Berczeli Péter. Reméljük, a ragyogás nála nem fakul soha öncélú színjátékká? ”

Pacsika Emília (Délmagyarország, 1991. február 21.)

„Tuzson-Berczeli Péter bemutatkozása ”

„ … Tuzson B. Péter kamarakiállítás anyaga meggyőzte a tárlatlátogatókat afelől, hogy a művész megbízható képességek birtokában végzi alkotó tevékenységét. Művei alapos szakmai felkészültségről tanúskodnak, a tradicionális értelemben vehető rajzi biztonság éppen úgy megtalálható bennük, mint a tévedhetetlen képépítő készség. Mindehhez még fejlett színérzékenység is járul, ami a festmények kompozicionális fegyelmével párosulva indokolja a motívum művészi megörökítésre történt kiemelését.

Tuzson B. Péter különleges adottsággal rendelkezik a tekintetben, hogy hangulattal, bensőséges légkörrel töltse meg átvitt értelmű témáinak feldolgozását, művelődéstörténeti jelképeinek utalásait. Kunszentmiklóson bemutatott képeiből jól kivehető, hogy mesterségbeli képzése nem merült ki pusztán az akadémiai feladatok abszolválásában, mert a stúdiumok elvégzése közben a hivatásteljesítés céljainak, a művész intellektuális, etikai igényének a tudatosítására is sor került. Pályakezdését az ismereteknek, felismeréseknek ez a kölcsönhatása indította el : szülővárosának, Marosvásárhelynek a képzőművészeti tanműhelye nemzetközi hírnevet szerzett a komplex pedagógiai módszer kibontakoztatásával. A kiváló erdélyi mester, Bordi András vezetésével emberöltők óta egy olyan felsőfokú iskola működött, működik ott, amelyik a gyakorlati szakszerűség, a szellemi sokoldalúság terén a hagyomány és korszerűség elválaszthatatlanságával alapozza meg növendékei munkásságának a hitelét.

Tuzson B. Péter bekapcsolódása az anyaország művészeti életébe nem marad egyszemélyes folyamat, ám egyúttal közvetítő szerepet vállal, szemléletes tájékozódást kínál a marosvásárhelyi művészcsoportra jellemző érdemekről. Tévedés lenne azt a következtetést levonni, mintha Bordi András befolyására a fiatalabb kollégák között előadásmódban, esztétikai felfogásban, tárgyválasztásban, a műfaji lehetőségek megítélésében valamiféle egyöntetűség érvényesülne. Épp ellenkezőleg : a változatosság az alaki és gondolati meglepetés, az egyéni sajátosságok hangsúlya teszi oly eredményessé ennek a műhelynek a működését. Tuzson B. Péter valahány megnyilatkozása ezt a szabad szárnyalást, a kötetlen képzettársulások kifejezésének bátorságát tükrözi, minden esetben a formák és színek szellemes interferenciájának útját járja. Az emlékeknek, elképzeléseknek ez a fajta összekapcsolása, egymásra rímelő áttűnése izgalmas találatokat szolgáltat, töprengésre késztet, érdekes következtetéshez vezet, felfedezésszámba menő nézetek kimondására ösztönöz. Túlmutat azon, mint ami a kép felületén megjelenik, érzéseket vált ki, vélemények hangoztatására bíztat, szentenciák megfogalmazására sarkall. A sokféleképpen differenciált közlendők érzékeltetésére a Székelyföldről áttelepült festő-grafikus elhitető vizuális eszközöket alkalmaz, mindenekelőtt a klasszikussá nemesedett modern szerkesztés rendteremtő szándékával dolgozik, de úgy, hogy struktív megoldásai nem hűlnek lélektelen képletekké. Nem sematizálja mértani idomokká mondanivalóit, mert a visszafogott tárlattani jelzések, az élesen artikulált síkok is kolorisztikus indoklást kapnak, olyan ritmusban állnak össze, amiben összhang, arányérzék, ízlés uralkodik. Van érkezése a kultúrhistória intéseit bölcs mérséklettel parabolává komponálni. Nem véletlen, hogy kedvelt hősei közül többször is visszatér a Don Quijotehoz, komolyan veszi megcsúfolhatatlan ábrándjait, mélyen tiszteli rendíthetetlen hitét, őszintén helyesli a Búsképű Lovag következetességét, amiért hogy nem enged a kiábrándulás csábításának. Az emberséges közérdeket figyelembe vevő művésznek fel kell készülnie arra, hogy az igazmondás, a szépség szolgálata, a harmóniára vágyakozó igyekezet nem mindig talál méltánylásra, a valóság mostohább feltételei között az áhítat olykor reménytelenül elárvult. Tuzson B. Péter már eddig is bebizonyította, bízik abban, hogy korunknak is szüksége van a művészetre, elmozdító, szívet melengető képekre.

Helytállásával ekként igazolja mesterének, a közelmúltban elhunyt Bordi Andrásnak művészettörténeti jelentőségű hagyatékát. A kiállítás szeptember 16-ig tekinthető meg.”

Dr. Pogány Ö. Gábor művészettörténész (Petőfi Népe, 1989. szeptember 14.)

"Változatok Don Quijotéra"

Tuzson B. Péter Erdélyből érkezett, alig múlt húszesztendős. Marosvásárhelyen Bordi Géza, Borgó György Csaba, Molnár Dénes és Zelch Attila tanítványa volt. Egyéni kiállítása nyílt Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, lapjait bemutatta Itáliában, Belgiumban és Isztambulban is. Tehetséges. Szigorú rajzrendje, egyszerűnek ható, nyugalmasnak látszó tömör feszültsége Baraque eszményeit juttatja eszünkbe. Don Quijote-változatai láttán ébred bennünk a kérdés: az, hogy mikor iktathatja ki végre a felnőtté váló emberiség szélmalomharcait?!

Losonci Miklós művészettörténész, (Váci Hírlap XXXIII. évf. 294 sz. 4. old. 1989. aug. 30.)

„ Őszi leltár ”

„ …Homálylik - ezt a címet adta nemrég Wehner Tibor művészettörténész a Tuzson-Berczeli Péter festőművész munkásságáról írott elmélkedésének. A 27 éves festő egyik képének címe most azonban : Őszi leltár. Ősszel a nap fáradtabban ragyog, fénye már nem vakít. Akár tükörbe is nézhetünk. Tuzson-Berczeli élénk, tüzesvörös színekben tobzódó képei kiállításának megnyitója ma 17 órakor lesz a Képcsarnok Csók István Galériájában, a Váci u. 25. szám alatt. A tárlat október 6-ig tart, de bizonyos hírek szerint a közeljövőben megszüntetik a Képcsarnok kiállítótermeit is. Lehet, hogy Tuzson-Berczeli kiállítása az utolsó a Váci utcában?

- Mennyire jó üzlet ma egy egyéni tárlat?

- Anyagilag Magyarországon semmiképpen sem az, ami talán még nem is igazán nagy baj... A művészet lényege az érzelem, az üzlet lényege a profit. Az egyik gyakorlatilag megrontója a másiknak. Ezért nem hiszem, hogy egy kiállítás az üzleti siker érdekében kellene, hogy megszülessen …”

László Levente (Kurír, 1993. szeptember 23.)

„ Minta érték nélkül I. ”

„.. Minta érték nélkül – ezt az önironikus címet adta tárlatának, a Marosvásárhelyen született művész. Az 1989-ben áttelepült művész iskolákba nem erőltethető sajátos képeivel gazdagítja a magyarországi művészeti életet. Alkotásai több magyar és külföldi közgyűjteményben fellehetők… „

(Élet és Irodalom, 1992. október3.)

„ Rendváltozatok ”

„ … A budapesti Városmajor utcában megnyílt Haris Galéria kiállításának címe – Változatok a rendre – természetesen nem szó szerint értendő: akadémikus – vagy talán inkább értelmetlen – lenne a kérdésfelvetés: megfesthető, megmintázható-e a rend-fogalom ? Nem a rend illusztrációjáról, nem utánzásáról és nem valamifajta szimbolizációjáról van szó, hanem megtestesítéséről… Tuzson-Berczeli Péter a vörös és sárga szín izzó egyensúlyú rendjét teremti meg dús festőiségű vásznain. E színegyensúly-felszín mögött roppant gazdagságú, kavargó, rendetlen motívumhalmaz, fantasztikus összevisszaságú részlettenyészet fedezhető fel. Spirálok, szalagok, szálkaszerű vonalkák viaskodnak önmagukkal, egymással, valamint a nagyobb terek és síkok foltjaival. Ziláltabb, kavargóbb, festői impulzusokban gazdagabb rend kevés teremthető Tuzson-Berczeliénél … ”

W.T. (Élet és Irodalom, 1995. május 19.)

„ … Tuzson-Berczeli képein vörösben úsznak, lebegnek a formák, formatöredékek és szilánkok; hol határozott rajzú, hol elmosódó képi alakzatok. Különös népmesei vagy inkább balladai hangulatot árasztanak képei. A kavargó mélység valósággal magába rántja a szemlélőt … ”

Kováts Albert (Beszélő, 1995. május 11.)

... Olasz-Magyar Kulturális Hét Az szeptember 7-13. közötti szombathelyi rendezvény párjaként 1998. október 10-18. között Rómában is Olasz-Magyar Kulturális Hetet rendez a Stílus Alapítvány, melynek célja a kulturális és idegenforgalmi kapcsolatok bővítésén túl a szombathelyi Markusovszky kórház csecsemő- és gyermekosztálya, illetve a római gyermekklinika javára történő adományok gyűjtése. Rómában fellép Bogányi Gergely zongoraművész, Sebestyén Márta és a Muzsikás, Eperjes Károly, Király Csaba és Csutak Éva orgonaművész, vetítik többek között Bereményi Géza és Jankovics Marcell filmjeit, kiállít Tuzson-Berczeli Péter festőművész..."

Magyar Narancs online (1998.)

„Dunart 2.” Magyarság Galéria

Tuzson-Berczeli Péter varázslatos, titokzatos képein sejtelmesen kirajzolódó, hozzávetőlegesen beazonosítható alakzatokat látunk: körvonalaiban, részleteiben megmutatkozó állatfigurákat, homályfedte szárnyakat, fejeket, lábakat, egy-egy őshüllőre emlékeztető figurát. Ezek a különös, misztikus alakok együtt lebegnek vagy körkörösen áramlanak-forognak egy láthatatlan, őket mozgató erő hatására, mintegy fölkeltve a világ keletkezésének netán az ősrobbanásnak a képzetét. Az izzó, belülről fénylő színek fölerősítik ezt az érzetünket, valami forr, valami izzik, valami nagydolog készülődik itt; talán a világ van születőben, ahol a káoszból lépésről-lépésre összeáll a rend, és minden teremtmény a számára kijelölt helyre kerül.

Maczkay Zsaklin művészeti író (DunakanyART, (2011. október 05.)

"Tuzson-Berczeli Péter a Keresztény Kulturális Akadémia tagja lett"

Tuzson-Berczeli Pétert a Keresztény Kulturális Akadémia meghívta a tagjai közé. A dunakeszi festőművész székfoglalója egybe esett Cseke Péter székfoglalásával és a Cornelius díjak átadásával. A művész hivatalos bemutatása után tartott egy rövid áttekintést művészetéről. Festményei többnyire olaj-akril-vegyes technikával készülnek, vászonra. Képei meghatározatlan térben lebegő, elő – és eltűnő, név nélküli objektumok, élőlény-reminiszcenciák és folyamatok „déjá vu” jegyzetei. Motívumai olykor az őskori barlangrajzok mágikus célzatú festményeit, az északi sziklarajzok formavilágát hívják segítségül. A megfestett történések meghatározó állapota az áttetsző sejtés és sejtetés. Az egyes állapotlenyomatok rétegeiből véletlenszerűen kivágott biológiai élettereket nagyít fel. A művész saját vallomásában: „Éveken keresztül monomániásan festettem áttetsző „rétegeimet”, mintegy mesterségesen megidézve a „PENTIMENTÓ”-t, kutatva a jelenség adta mozgástér következményeit. Képeim java része az áttetsző sejtelmességen alapul. Egyfajta „hol volt, hol nem volt” állapot…”

Vándor Gábor, DunakanyArt Kulturális Magazin, ( 2013. február 5.)

"A festőművész elismerése"

„A Keresztény Kulturális Akadémia az egyetemes keresztény gondolkodás magyarországi szervezete, amely mind az anyaországi, mind a határon túli regionális csoportokkal képez egy kultúrát terjesztő hálózatot és kapcsolatokat tart a többi keresztény értelmiségi mozgalmak között.Az akadémia feladata az európai ember, család és nemzeti közösség visszavezetése eredeti szellemi forrásaihoz. Az akadémia célja a keresztény szellemű nemzeti kultúrának, mint folyamatos, legfontosabb fenntartó erőnek népszerűsítése, elsősorban a ma élő, ezt szolgáló géniuszok baráti összefogásával, valamint országos és határon kívüli magyar közösségek regionális bevonásával. E nemes küldetést több szervezeti egység működtetésével törekszik beteljesíteni.Ezek között szerepel az Akadémiai rendes tagság, melybe erre kiérdemesült, a nemzeti kultúra gyarapításáért, és/vagy nemzetközi szintű népszerűsítéséért hosszú időn keresztül tevékenykedő személyek kapnak meghívást.” Az akadémia megtisztelő meghívását követően, a január 12-én rendezett befogadási ünnepségen – melyen az idei Cornelius-díjak átadására került sor – felvették az akadémia rendes tagjai sorába a városunkban élő és alkotó Tuzson-Berczeli Péter festőművészt, a DunArt Képzőművészeti Egyesület tagját. Székfoglalójában a művész (akit lapunk 2012. októberi számában bemutattunk) arról beszélt, hogy életét, munkásságát a hit, a család és a művészet vezérli. Alkotó tevékenységét a „Visszatérő gondolat” című festményén keresztül világította meg. Munkásságában a dolgok mögötti tartalmat kutatja, az érdekli, hogy mi van a látvány mögött. Festészetének eszközét a művészettörténetből ismert pentimentó jelenségben találta meg. Ennek során a festő rétegekből építkezve festi rá a már kész képére egy újabb impresszióját. Az idők múlásával előtűnik az eredeti alkotás, aminek okán titokzatos látványban lehet részünk.Tuzson-Berczeli Péter festményei is ezt a sejtelmességet tükrözik. Absztraktnak tűnő formáit játékos szabadság jellemzi, melynek továbbgondolására hív bennünket. Remélve, hogy ily módon a befogadó közönség is alkotó társává válik. Pajor András atya, az akadémia alapítója ismertette a művész életrajzát, amiből a jelenlévők megtudhatták többek között, hogy 1966-ban Marosvásárhelyen született, 1989- ben települt át Magyarországra, s 1991-től szabadfoglalkozású alkotóművész.Többek között tagja a Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének, számos művészeti díjjal ismerték el eddig is munkásságát. Több mint százötven országos és nemzetközi meghívásos tárlaton volt jelen és számos egyéni kiállítása is volt már eddig. Művei jelentős gyűjteményekben és magángyűjteményekben találhatók európai országokban és hazánkban egyaránt. „Közénk tartozása nagy örömöt jelent nekünk, reméljük, hogy akadémiai szakmaisága révén mi magunk is – elsősorban lelkileg – segíthetjük Önt további művészi pályafutásában." – fogalmazott az elnök.

Katona M. István, Dunakeszi Polgár, (2013. február, 22. old.)

"Múzeumok éjszakája Dunakeszin"

Országosan tizenkettedik alkalommal, városunkban idén először rendezték meg június 20-21-én a Múzeumok éjszakája programsorozatot, s elmondhatjuk, máris nagy közönségsikert aratott. Akik valamennyire ellátogattak, azok számára különleges kulturális körkép rajzolódott ki.

….az első napon a DunArt Galériában Peti Sándor, a DunArt Képzőművészeti Egyesület elnöke üdvözölte a megjelent művészeket, érdeklődőket, köztük Dióssi Csaba polgármestert, Nyíri Márton és Vincze József önkormányzati képviselőket, Csoma Attilát, a VOKE József Attila Művelődési Központ igazgatóját, a Programiroda vezetőjét és Végh Malgorzata Gosia mosoly nagykövetet, a World Smile Archive (Világ Mosolya Archívum) magyarországi képviselőjét. A bensőséges hangulatot Vincze József szobrász, költő, zeneszerző megzenésített verseinek előadásával teremtette meg. Kiemelt programként az egyesület egyik alapító tagja, Tuzson-Berczeli Péter festőművész életművét reprezentáló Töredékek című mini-tárlatot nyitotta meg Peti Sándor, bemutatva a Dunakeszi Város Közművelődési Díjával kitüntetett nemzetközi hírű alkotó munkásságát, aki 2013 óta rendes tagja a Keresztény Kulturális Akadémiának. A polgármester gratulált az alkotónak és elismeréssel szólt a galéria esztétikus rendbehozataláért. A továbbiakban az érdeklődők közvetlen eszmecserét folytathattak a jelen lévő művészekkel, mindeközben vetítették Tuzson-Berczeli Péternek Párizsban, egy nemzetközi kísérleti filmfesztiválon bemutatott alkotásait. A festő egyébiránt felajánlotta "Game over II" című nagyméretű szitanyomatát annak a személynek, akit majd novemberben, a támogatói jegyeket vásárlók közül sorsolnak ki….

Katona M. István, Dunakanyar Régió Online (2014. 06. 22.)

"Dunakeszi: Tuzson-Berczeli Péter a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült"

“Nemzeti ünnepünk, Március 15. alkalmából tartott ünnepségsorozat keretében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere állami kitüntetéseket adott át a Pesti Vigadó dísztermében.A kitüntetettetek között volt Tuzson-Berczeli Péter, Dunakeszi Város „Közművelődési-díjban” és „Polgármesteri Elismerésben” részesített festőművésze.

Áder János, Magyarország köztársasági elnökének megbízásából, Balog Zoltán miniszter„a kortárs festészet értékeit gyarapító több évtizedes, kiemelkedő alkotóművészeti pályája,valamint Dunakeszi város művészeti-kulturális életét gazdagító tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata állami kitüntetésben részesítette a művészt. A Miniszter ünnepi beszédében elhangzott: „Az ember természetes veleszületett igénye,hogy a nagyobb közösség, hogy az ország, a nemzet, értékén és rangján fejezze ki róla alkotott véleményét. Méltányolja átlagon felüli teljesítményét. A megbecsülést is tanulni kell. Tehát, tudnunk kell megállni egy pillanatra és fejet hajtani azok előtt akik kiérdemelték 2015-ben a Magyar Érdemrendet és Magyar Érdemkereszteket. ”

A magas állami kitüntetésben részesített művész elmondta, hogy szakmai díjai között, életének eddigi legnagyobb elismerése ez. Kiemelte, hogy alkotóként természetesen nem az elismerésekért dolgozik, de mindenképpen szívmelengető, ha észreveszik és elismerik a munkáját városi és állami szinten egyaránt. Megköszönte és rendkívüli megbecsülésnek nevezte már magát a jelölést is, hangsúlyozottan köszönve a Magyar Köztársaság Elnökének kitüntető döntését. A köszönet hangjával szólt mindazokhoz, akik segítő figyelemmel vannak több évtizedes művészi pályája iránt. Különös köszönetét fejezte ki Dunakeszi Város vezetésének, közösségének és országgyűlési képviselőjének a töretlen ösztönzésért. Szavai szerint jó egy olyan megújuló városban élni, ahol egyebek mellett a művészetek is ekkora figyelemben részesülnek. Mint ennek a közösségnek a tagja, igazi öröm számára, hogy alkotómunkájával ő is hozzájárulhat Dunakeszi város értékeinek gyarapításához és hírnevének öregbítéséhez, országosan és határainkon túl”.

Vetési Imre, Dunakanyar Régió Online (2015. 03. 14.)

Veresi Krónika, 2015 június. IX. évf. 6.sz. 16. old.)

„ Félúton" 25, DunArt Galéria 2016.

„… Az ember elgondolkodik egy ilyen kiállításon s nekem. Babits Mihály szavai jutnak eszembe: „A művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt…” Igen, ha belegondolnak, a tudatnak vannak szintjei és van egy igen magas szintje, ami a művészetben és a tudományban jelenik meg. A művészet, az emóció, és a másik oldalon ott van a tudomány, a racionális én. De nem mindannyian így éljük az életünket? Van egy racionális énünk, és van egy emocionális énünk. A racionális én éli a mindennapokat, teszi a dolgát napról napra, keresi a kenyeret. És ott van az emocionális én, ami az élet értelmét adja. A művészet, az emóció, az, amelyik meghatározza számunkra, hogy honnan indultunk el és hová tartunk és hogy mi az élet célja. Kevesen vagyunk azok, nagyon kevesen, akik képesek vagyunk ezt valamilyen formában önmagában kifejezni. És ez az a magas fok, ez maga a művészet. Nagyon örülök annak, hogy itt lehetek a kiállításon, és hogy itt Dunakeszin ez a magas fokú én, ez a tudat, a tudatnak ez a foka megjelenhet. És ahogy itt szétnézünk, akkor láthatjuk azt, hogy itt valami különös jelenik meg. Valahol olvastam, hogy a francia szimbolista sanzonok szín kavalkádja jelenik meg itt, az a szín kavalkád, ami hatással volt azokra a versekre, amik akkor keletkeztek. Ez a szín kavalkád csak látszólag kavalkád, ha valaki első pillantásra rátekint, de tulajdonképpen látja benne azt a felsőbb ént, ami magában hordozza a múltat, a jelent és a jövőt. Péter múltját, jelenét és jövőjét is. Hiszen a múlt köti egy másik, távoli világhoz, Erdélyhez, a jelen köti Dunakeszihez és hát a jövő kifürkészhetetlen. Az a tárlat címe, hogy Félúton. Ha az ember szétnéz a kiállításon, azt is gondolhatná, hogy Péter egy egész életművet tett már le az asztalra. De nagyon remélem, hogy amikor félútról beszélünk, csak szimbolikusan beszélünk félútról. Péter, én azt gondolom, nagyon remélem, hogy nem vagy a félúton. Lesz még olyan jelentős kiállításod, amelyre engem is meghívsz, én is részt vehetek rajta, megnézhetem a képeidet, elgyönyörködhetek benne, végig gondolhatom ezt az őszi tájat, ami sokszor eszébe jut az embernek ezekről a képekről, ami az ember belső érzéseit megindítja. S lesz még alkalmunk erről beszélgetni, és arról, hogy a félúton hol állunk és hogy talán tíz év múlva is még mindig csak a félúton leszünk…”

Tuzson Bence

a Miniszterelnöki Kabinet államtitkára

("Félúton" 25 c. kiállítás megnyitóján elhangzott méltatása, 2016. április 22.)

Tuzson-Berczeli Péter „Félúton” című kiállítása elé

Félúton! 25 éve a pályán! 25 év Dunakeszin! Ezen tőmondatok jelentése már így is tiszteletreméltó, szerénységet, megállapodottságot, kitartást sugall, lévén 25 év egy bizonyos értelemben körülhatárolható, zárt egység. Anno 25 év egy emberöltőnek felelt meg! Nem tudom, ma hogyan számolják, mindenesetre tetemes időnek számít egy alkotó ember életében.

25. éve körül kezd lezárulni az ember fiatal kora, de még sokáig tart, tarthat a lendület, s egymásra rakódik annyi tapasztalat,hogy körvonalazódik a középkorúság, bearanyozandó az első 25-öt és megteremtve ezt a lehetőséget a következő 25-re.

50 évesen már nem mondható el egy festőről, hogy fiatal festő, s túl van azon a koron is, hogy tehetségét firtassuk! Érett művészről, érett, kiforrott alkotóról beszélünk, aki jelentős életművel bír, s abban a szerencsében van, lehet része, hogy életműve még korántsem tekinthető lezártnak! Ennyit a korról.

Tuzson-Berczeli Péter félúton tart. így érzi, így éli meg, akkor így van ez rendjén!

A 25 év azonban mindenképpen ok a visszatekintésre, egyfajta összegzésre, beszámolásra, elszámolásra, ez utóbbi tekintetében persze csak az önmagunkkal való elszámolás jöhet szóba. Nem sorolom Péter barátom életrajzi adatait, aki kíváncsi, számos helyen megtalálja azokat. Nem szeretnék életéből történeteket mesélni, anekdotázni, ez legyen az ő privilégiuma. Egy kivétellel mégis élnék, mert ez mélyen megérintett, s meghallván, talán értik is az okát.

A történet a művészeti középiskola felvételije alkalmával játszódott: „Amikor édesapám kézen fogva elvitt a marosvásárhelyi szecessziós stílusú kultúrpalotába, őszinte döbbenettel néztem a freskókat, ilyeneket kell nekem is festenem? Ettől kezdve adott volt számomra az irány, és soha nem éreztem, hogy mást kéne tennem, mint festenem.”

Ez arra is ragyogó példa, hogy egy alkotó elme, egy művész számára viszonylag hamar eldől, eldőlhet a sorsa! Hogy aztán beteljesedik-e, ki tudja? Ez egy másik problémakör.

Mikor először találkoztam Péterrel, szót sem váltottunk még egymással, de tudtam, éreztem, hogy egy jó ember áll előttem. Ilyen egyszerűen csak egy jó ember! Egy nyugodt, békés, magabiztosnak tűnő figura, aki nem lehet híján a különlegességeknek, de ez bensőjében, lelkében leledzik.

Valahogy nyilvánvaló volt, hogy birtokában van valaminek, ami hat a körülötte lévőkre, élőkre, mint később megtudtam, a kiegyensúlyozottságnak, mely művészetének sajátos módon egyik alappillére is!

És akkor fogjunk bele művészetének taglalásába.

Tehát az egyensúly, mint alappont. Hogyan is értelmezhető ez?

Úgy, hogy a mű készülte az alkotás közben is folyamatosan a rész és az egész tekintetében egyfajta egyensúlyra törekszik, úgy építi, festi egymásra rétegeit, választ színeket, rajzol formákat, komponál, hogy a mondanivalóval mindez egybeépülve egy kiegyensúlyozott egészet eredményezzen. Amikor ez az egyensúly kialakul, s ahogy ő fogalmaz, mikor már semmi olyan nem tehető egy képhez, ami minőségi pluszt eredményez, amitől több lehetne, akkor van kész! Elérte a telítettséget, minden tekintetben, hogy felesleges bármit is hozzátenni!

Míg a régész lehámozza egymásról a rétegeket, addig Péter egymásra rakja őket.

Ez persze nem azt jelenti, hogy mi befogadók a kép előtt állva, elgondolkodva, átérezve a műből áradó ihletettséget ne tudnánk magunkban hozzátenni – tovább képzelve, építve magunkban a mű jelentését –, tovább lendíteni szellemi, érzelmi töltekezésünket. A kép, az alkotó el is várja ezt tőlünk! Ezért is alakítja úgy a kompozíciót, hogy a megfogható formák és színek a megfoghatatlant, a sejthetőt is magukban hordozzák, s elindítják bennünk – szigorúan csak a képzeletünkben – a továbbalkotás folyamatát.

Én úgy gondolom, hogy ez a fajta kommunikáció a festő és a befogadó között a művészet, a vizuális művészet egyik legfontosabb momentuma a mű közvetítésével, s talán nem túlzok, amennyiben a kezdőpontnak, kiindulási pontnak tartom.

A másik alappont az az atmoszféra – akár Péter műtermébe, akár ezen kiállító terembe belépve tapasztalunk –, amit Péter művei árasztanak, jelen van térben és időben. Ez az az atmoszféra, amely átölel, a lelkünkbe szivárog, az agyunkban dübörög, amelyet sajátos színvilága eredményez. Ez sajátos mikroszkopikus formavilágával lesz teljes, az egyensúly kialakul e tekintetben is. Ez a buja, érzelmekkel telített, de néha távolságot is tartani képes, megkerülhetetlen valami, amelybe azonnal belekerülünk, mihelyst együtt lélegzünk ezen alkotásokkal. Nem véletlen, hogy azt írtam: együtt lélegzünk, mert ezek a képek lélegeznek, mozognak, élnek a befogadóval és alkotójukkal együtt, vörös létükben. Mint egy földön kívüli, megfoghatatlan, térben lebegő lény, akinek sajátos a formája, az alakváltozásai – kiterjedésének két dimenziója ellenére, mely kontaktusra vágyik –, képes bennünk is felébreszteni eme vágyat. Ez a vörös, a vörös árnyalataiban tobzódás a másik alappont. A vörös, amely talán a legagresszívebb szín, ahogy Péter mondja, a legmagasabb frekvenciájú!

Tuzson-Berczeli Péter a képein, a többi színnel együtt – talán az egyik legszínesebben festő festőművész – az egymásra épített, festett rétegekkel, felületekkel, mikroszkopikusnak ható formavilágával együtt képes létrehozni a kívánt, a kötelező egyensúlyt! A vörös agresszivitása az a hihetetlen magas frekvenciájú rezgés lágy hullámokká válva körül ölel bennünket, elandalít, s finoman magáévá tesz. Ebben a vörös világban él s alkot 25 éve, rendületlenül, s ahogy mondja, amíg egyik reggel arra nem ébred, hogy egy másik szín bűvöletében kell teljenek napjai, addig így is marad. Tiszteletre méltó határozottság!

A harmadik alappont maga a technika.

Nagyon gondosan komponálva festi egymásra, egymás fölé az újabb és újabb rétegeket, amelyeket összemosva, lazúrozva hoz létre. Újabb rétegek alakulnak ki, jönnek létre szinte önmaguktól, ahogy a borostyánon belül alakul a zárványok sorsa, csak itt tudatos munkálkodás eredményeként, míg létre nem jön a kívánt, elhatározott, a megkomponált egyensúly, amíg ki nem alakul az úgynevezett „lebegő transzparencia”. Vagyis elkészül a kép!

Természetesen eme technikának van neve is, mégpedig úgy hívjuk, hogy pentimento. Ha valaki kíváncsi a technika apróbb részleteire is, forduljon a mesterhez!

Tehát a három alappont: a kiegyensúlyozottság, a szín és a technika. Így leírva, felsorolva rém egyszerűnek tűnik, de elhihetik, nem az!

Végül is, hogy a fentiekben az alkotás folyamatáról, a mű létrejöttéről beszéltem, fölöslegessé vált, hogy egy-egy művet kiemeljek. Ez a kiállítás, de talán Péter képei úgy általában sem kívánják, mikor így együtt láthatók, hogy külön taglaljuk a műveket. Azzal együtt, hogy külön-külön, de így együtt meg pláne oly erős a hatásuk, hogy szinte alig engedik be a nézőt a terembe! Sok levegőt, nagy teret kívánnak, s elgondolkodtam, vajon lenne-e kedve Péternek a mexikói mester, Siqueros faliképeihez hasonló méretben is megfestenie egy-egy művét, szerintem frenetikus hatású lehetne! De még egy pannó méretben, méretre felnagyítva is! Persze kedve biztosan lenne…!

Azonban, ahogy már említettem, ennyire nem egyszerű a dolog, ugyanis egy ma divatos szófordulattal élve, mindez, s itt az eddigi életműre gondolok, nem jöhetett volna létre Tuzson-Berczeli Péter intellektusa, szíve, lelke, elhivatottsága, kitartása, és itt helyénvaló szóba hozni a tehetséget, tehát tehetsége nélkül, e nagyon tudatos, átgondolt alkotói attitűd nélkül, vagyis nevezhetném akár a kiállítás fő szponzorának is! Tuzson-Berczeli Péter így „félúton” is egy teljes, nagyon magasan kvalifikált életművet tudhat magáénak! Ezen félút bejárása a befogadónak egy végtelen izgalmas felfedező út. Az alkotónak? Nem szeretnék negatív lenni, tehát úgy fogalmazom meg, nem olyan egyszerű bejárnia ezt az utat, rajta maradnia ezen az úton.

Ma majdnem minden alkotóművésznek, kiváltképp képzőművésznek a hétköznapi ember számára elképzelhetetlen – pláne ha kicsit tájékozottabb is e tekintetben – az élete, azok a nehézségek, az a küzdelem, amellyel nap mint nap kénytelen szembenézni. Persze lehet erre azt mondani, hogy nem kergetik az asztal körül, ha rendes szakmát választ, de van itt egy bökkenő. Ha egyszer a Jó Isten, vagy ha úgy tetszik, a sors kijelölte az utadat, s hiszel ebben az útban, hiszel abban, hogy meg vagy áldva a végighaladás képességével, akkor szinte lehetetlen letérni róla, mert meg vagy „verve” a végighaladás kényszerével is! Persze ennek számos egyéb összetevője is van az általános vizuális kulturálatlanságtól a magán és állami mecenatúra szerepéig, helyzetéig. Bár a napokban döbbentem én is rá, mint NKA kuratóriumi tag, hogy milyen óriási összegeket költ az állam kultúrára, s mégis milyen kevés ez. Lehet, ha tanulnánk Pétertől, és jobban törekednénk az egyensúly megteremtésére, előrébb tartanánk…

Lehet, számos momentumra nem tértem ki, mellyel még jellemezhetném Péter festészetét, lehet, fontos dolgok is kimaradtak, de ez a kiállítás megnyitók sorsa, a részletes elemzés a művészettörténészekre vár. Én pusztán néhány szubjektív támpontot szerettem volna megemlíteni, melyekkel talán közelebb kerülhettek Tuzson-Berczeli Péter művészetéhez.

Még egy gondolat így a vége felé.

Péter egy rendkívül szerencsés, sok kolléga által irigyelt művész, még ha tudjuk is, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, lévén egy olyan háttérrel is rendelkezik, amit ő maga is szinte mindig az első helyen említ, szerettei, családja és felesége személyében, melyről úgy gondolom, nekem is említést kell tennem.

Gratulálok Péternek mindahhoz, melyek ezen „félút” megtételéhez hozzásegítették, amit ő maga tett hozzá, s kívánom, hogy a másik fele is minimum hasonlóan teljék! A kiállítást megnyitom."

Baky Péter

Magyar Érdemrend Lovagkereszttel kitüntetett festőművész

("Félúton" 25 c. kiállítás megnyitóján elhangzott méltatása, 2016. április 22. DunArt Galéria)

Dunakeszi Polgár

Dunakeszi Polgár (Városi Magazin 2016 május, XVII. évf. 5. sz. 19 old)

Feltöltés alatt !